A házunk tetején gyülemlik a felhő,
Majd elfújja tavasszal a szél.
Könnyeinket a nap szárítja,
Eltemet majd minket is a tél.

Szörnyű a karácsony egyedül,
S jólesik a penészízű kenyér.
Felsóhajt valahol az árva csendben a szegénység,
S a hidegben kéreget egy zenész.

Mert az életnek Húrja van!
Hát játssz rajta, cigány! Verítéked kiül homlokodra.
A szél cibál, de nem számít már!
Csak egy számít, túlélni.

Túlélni a telet, az éhínséget,
Most zenélsz kiszolgáltatottan!
Csak játszd el, játszd el a zenéd! A végsőt...
S a szél táncot jár letépett ingeddel.

A láz a tüdővész elért,
Mert kinek kell egy kivénhedt zenész!
Sótlan az élet... Adj hát neki, még kér, amíg él!
Holnap késő lesz talán, ha a pap némán temet.

A síron nem lesz, csak vadon virág,
A fejfán a hegedű már nem zenél.
Már nincsen, ki húzza,

Magyar földön
álmos koldus vihart guberál.
Letargikus erővel söpri a kapott életeket,
hordja messzire a csapodár faleveleket.

Barbár nászéjszakán
valahol megszólal búsan egy hegedű.
Varjak gubbasztanak kinn a magas fákon,
s a jeges szél fúj át a kies pusztaságban.

A nincstelenség sóvárgó vággyal
pásztázza végig a még élhető kis falut.
Üres templomunk békés csendjén
melankolikus harang szól.

Itt bizony életek tűntek el,
ki tehette, messzire elvándorolt!
Ősi falum már rég mások lakják,
új bíbor színezettel spidez az álmatlanság sötét éje.

Zengő versem regös ének,
kiábrándult, mulandó itt az élet.
Árpád vére lázadó, pogány hada,
az ősmagyarnak már itt nincsen szava.

A vihart, eredeti Baso féle stílusban, tankában írta meg a szerzőpáros…

Szél úrfi futkos,
Lebbenti leveleket.
Gyengét leveri.
Tegnap még boldog voltam.
Férjem lelem félholtan.
*
Zúgva közelít,
Morc hangulatú vihar.
Fekete felhők.
Szélvészként jön a mentő,
Szirénája üvöltő.
*
Viharos szélben,
Vörös-bronzban állnak fák.
Szürke ég alja.
Vijjogást hallom, lárma...
Küzd lelke, fénye-árnya.
*
Szél már kivonta
Kardját és rohamozgat.
Mezőn nyargalász.
Hosszú harc, elfogy erő,
Ma a kaszás a nyerő.
*
Nagy fa taron áll.
Szélsüvítő zokogás.
Levelet, lefújt.
A semmibe bámultam,
ELMENT... állok fásultan.
*
Vihar, csak lecsap,
Ágreccsenések körbe.
Erdő, elképedt…
Gyászba borult életem,
Fájdalom tépi lelkem.
*
Fekete függöny,
Bíbort is éjbe zárja.
Szélvihar, tarol.
Fejem felett gyászmadár,
Varjú károg kár-kár-kár.
*
Tetőn, forgószél
Szippantja, meleg pernyét.
Kémény, csak ámul.
Sorsom, mint a forgószél,
Sodor, tépáz, nem kímél.
*
Üvöltve vadul
A szél, kéménybe befúj.
Gólyafészek, bús.
Szívemből bánat ordít.
Árny, családot mért csonkít?
*
Viharos a szél,
Hajnali fény már, dereng.
Ágakat is tép.
Pirkadatig virrasztok,
Hozzá árván indulok.
*
Sok, kopasz akác,
Dísztelen ágaikkal.
Gallyon, szél zenél.
Zokogástól nincs hangom,
Keservesen szól dalom.
*
Erős szelekben,
Csend mélységesen hallgat.
Sodródó levél.
Romba zúzott életem,
Lábaim alatt hever.

Vecsés, 2016. december 20. – Szabadka, 2017. augusztus 13. –Kustra Ferenc – a haikukat én írtam, alá a verset, szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A versrész önéletrajzi írás, címe:”Tegnap még boldog voltam...!”

Vaj’
Mit rejt
A tükröm
Hátoldala?
Elmúlt életem.
*
Bíz’
Voltam
Fiatal,
Boldog, derűs.
Életet faltam.

Így öregen nincs már… percnyi a boldogság,
Bár mondják, már a kevéske is nagy orvosság.
*
Száz
Kislány
Szívével
Játszogattam,
Elcsábítottam.

Öregen, nincs más kincsem, csak a vágyaim és az álmom,
Senkinek nem mondtam, hogy üres pókhálóra vágyom…
*
Sok
Barát,
Hát, hátat
Védett... Győztünk!
Kizárt veszteség.

Magány kiül a megöregedett, sokat látott arcokra,
A lélek szeretettel buzdít a vég nélküli harcokra
*
Mint
A gyöngy,
Hófehér
Fogam sörös
Üveget nyitott.

Azt mondják, öregen is mosolyogjak! Fogatlan szájjal?
*
Szép
Jövő,
Hű hitves,
Boldog család,
Volt egyke álmunk.

Háborgó, megöregedett lélekkel még szeretetre vágyunk,
Szívvel-lélekkel ocsmányságokat fröcsög az öreg szájunk.
*
Jaj!
Fele
Sem valós,
Nem is éltem...
Lesz-e még időm?

Nézem a hatvannyolc éves életemet, belül színes és mégis sivár.
Mikor leszek már boldog? Úgy tűnik a kék madár, még kivár…
*
Mért
Kanál
A mérce,
Ha boldogság
A tét? Mért van így?

Hatvannyolc éves vagyok, telnek a napok!
Vajon boldogságra, még elég sok időt kapok?
*
Azt
Hittem
Nem leszek
Öreg soha.
S halál se nincsen.

Eldöntetett, egészen addig élni fogok,
Míg ki nem róják, idő van, meghalok.
*
Meg
Tettem
Tehetőt.
Helyrehozni?
Nem áll módomban.

Úszni próbáltam életemben, mint ebihal, de eredmény nélkül…
Most gondoltam, akkor cápa leszek! De ezt, hogy, fogsor nélkül?
*
Nem
Is volt...
Romba dőlt.
Rejtegettem
A valóságot.

Elfelejtettem úszni, bár sosem tudtam,
A mélység fölött, jó életet hazudtam.
*
Most
Vissza
Fordítom
Tükröm. Ráncok
Tovább mesélnek.

Szépek az emlékek, előjön az álmok képe,
Már nem tudok semmit a nagy leépülésbe…
*
Már
Érzem,
Öregség
Behálózza
Minden atomom.

Már belehaltam, úgy élek,
Derűsen, folyvást remélek.

Vecsés, 2015. február 2. – Szabadka, 2017. augusztus 3. – Jurisin (Szőke) Margit – Az oximoronokat szerző- és poétatársam Kustra Ferenc József írta, az apevákat én. Az apevák összefoglaló címet kaptak: Az oximoron tükör hátulja…

Az elmúlást versben és 10 szavasokban írta a szerzőpáros

A múlt, mint nagy sziklafal, a tényeket őrzi rég,
Meg a régmúlt történéseit nagyon védi még…
A múlt orma csak, fel, olyan nagyon magasba tőr,
Kutakodás közben a saját magányom gyötör….

Már nem táplál életet,
Nincs ereje. Odalett minden, jéggé dermedt.
*
Ismerem az ördögöt, biztosan elviszi a múltamat,
Megkaptam én már erről, jó régen a valós jóslatokat.
Múltam pillérét hordom, mint vitéz, a már rozsdás kardokat!

Az ősz színei odavesztek,
A hajnali derek mindent fehérre színeztek.
*
A halotti torom képei már itt lebegnek előttem…
Mögöttem, még integet a letöltött, semmise életem.
Körbenézek, észlelem, hogy nincs is már mám… semmi ilyenem.

Semmi sem mozdul, téli álomba vonul
Vagy válik fagyhalál áldozatául.

Vecsés, – Szabadka, 2017. augusztus 4. –Kustra Ferenc – A három versszakot én írtam, alájuk a 10 szavasokat, szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit.
A 10 szavasok címe:”Hajnali derek…”.