Idő 
Értékelés 
Értékelés A vadász előbújt a rejtekéből és kiment a folyóparti rétre.
Lába nyomában a víz sorban kiserkedt és összegyűlt a mélyedésbe.
A folyó szokás szerint kiöntött és elöntötte a bokros berket,
Miközben a folyó vize rohanva-száguldott… a sok hullám csengett.
A Hold is csak jobban felfelé araszolt-kúszott az égbolton,
Maradék havon a sugarai visszaverődtek vakítón.
Aztán egyszerre rájött, itt nincs mit keresnie, elindult.
Keményre fagyott rögök közt' nehéz volt menni, belepistult.
A rögök közt bicegve tudott haladni a mezsgyéken,
Majd odébb meg másik faluba vezető ösvényeken.
Magányos alakja, szemet szúrt a szürke mezőségen.
Hajnalodott már, így megjelentek a fogatok, amik valahová mentek.
Az egyik kocsin csak egy nő ült, de éppen fejét lehajtott... ily' véletlenek.
Alija volt a régi szerelme, akit Tadeuszhoz kényszerítettek és most
Már terhes is volt, de -férje akarta- a zsákokkal megrakott kocsit neki volt
Kötelessége elvinni az ötven kilométerre lévő városba,
Hogy az árut, ott a piacon eladja. Ez volt férje fő gondolata.
Bronek ráköszönt és így beszédbe elegyedtek, hogy az asszony miért, hová megy,
Majd fölajánlotta, hogy mivel nincs dolga, segítőként vele a városba megy.
(Közben azt gondolta, hogy a lány, csak ne ellenkezzen
Ö szívesen megy, hogy emlékeikből évődhessen.)
A lány egy pillanatig gondolkozott, majd a beleegyezését adta,
Bronek meg fölült a bakra, átvette a gyeplőt és a lovat hajtotta.
Közben, (gyorsan gondolta!) de jól kezdődik a nap, gyorsan átfutott rajta.
Később az eső megint csak elkezdett esni, vigasztalanul,
Csendes ködfüggönnyel fedte be tájat és a kocsit, utastul…
Vecsés, 2019. december 14. – Kustra Ferenc – íródott, Jerzy Grzymkowski: A sötét folyó c. regénye ihletésével.
Lába nyomában a víz sorban kiserkedt és összegyűlt a mélyedésbe.
A folyó szokás szerint kiöntött és elöntötte a bokros berket,
Miközben a folyó vize rohanva-száguldott… a sok hullám csengett.
A Hold is csak jobban felfelé araszolt-kúszott az égbolton,
Maradék havon a sugarai visszaverődtek vakítón.
Aztán egyszerre rájött, itt nincs mit keresnie, elindult.
Keményre fagyott rögök közt' nehéz volt menni, belepistult.
A rögök közt bicegve tudott haladni a mezsgyéken,
Majd odébb meg másik faluba vezető ösvényeken.
Magányos alakja, szemet szúrt a szürke mezőségen.
Hajnalodott már, így megjelentek a fogatok, amik valahová mentek.
Az egyik kocsin csak egy nő ült, de éppen fejét lehajtott... ily' véletlenek.
Alija volt a régi szerelme, akit Tadeuszhoz kényszerítettek és most
Már terhes is volt, de -férje akarta- a zsákokkal megrakott kocsit neki volt
Kötelessége elvinni az ötven kilométerre lévő városba,
Hogy az árut, ott a piacon eladja. Ez volt férje fő gondolata.
Bronek ráköszönt és így beszédbe elegyedtek, hogy az asszony miért, hová megy,
Majd fölajánlotta, hogy mivel nincs dolga, segítőként vele a városba megy.
(Közben azt gondolta, hogy a lány, csak ne ellenkezzen
Ö szívesen megy, hogy emlékeikből évődhessen.)
A lány egy pillanatig gondolkozott, majd a beleegyezését adta,
Bronek meg fölült a bakra, átvette a gyeplőt és a lovat hajtotta.
Közben, (gyorsan gondolta!) de jól kezdődik a nap, gyorsan átfutott rajta.
Később az eső megint csak elkezdett esni, vigasztalanul,
Csendes ködfüggönnyel fedte be tájat és a kocsit, utastul…
Vecsés, 2019. december 14. – Kustra Ferenc – íródott, Jerzy Grzymkowski: A sötét folyó c. regénye ihletésével.
Fúj szél, S fáj a szív.
Hullik a levél, hullik a könny.
Mind egy évszak, S mind egy személy!
Vár egy álom, S vár egy lány.
Nap süt, S vihar siett.
Hó hullik sáros földre, szíveket sebezve!
Nem hull a levél, nincs már kedve,
Nap se süt, hisz fáradt a lelke.
Az álom nem jön, Szívem kihűlt.
Ígéret S álom nem örök!
Vagy jön, vagy csupán álom mi eltűn.
A hó hullik, szívem múlik!
Nem fúj a szél, S már vihar sincs.
Virág nyílik, szívem fáj még.
Tavasz jött, kihűlt szívem feketeöltönyt öltött.
Mind az idő, mind egy ember az élet nem függ tőle!
Könny S mosoly, mind kettő lehet
Fekete szív sebe nem fog egyen sem.
Mind egy évszak, S mind egy személy!
Hullik a levél, hullik a könny.
Mind egy évszak, S mind egy személy!
Vár egy álom, S vár egy lány.
Nap süt, S vihar siett.
Hó hullik sáros földre, szíveket sebezve!
Nem hull a levél, nincs már kedve,
Nap se süt, hisz fáradt a lelke.
Az álom nem jön, Szívem kihűlt.
Ígéret S álom nem örök!
Vagy jön, vagy csupán álom mi eltűn.
A hó hullik, szívem múlik!
Nem fúj a szél, S már vihar sincs.
Virág nyílik, szívem fáj még.
Tavasz jött, kihűlt szívem feketeöltönyt öltött.
Mind az idő, mind egy ember az élet nem függ tőle!
Könny S mosoly, mind kettő lehet
Fekete szív sebe nem fog egyen sem.
Mind egy évszak, S mind egy személy!
Felettem vasmadarak szállnak fel-le,
Erre jönnek és mennek Ferihegyre.
Gyomrukban eszik, iszik, alszik a sok utas,
Mit visznek magukban; csomag és légiutas.
Hihetetlen, ahogy ott repülnek fenn,
Felolvadnak az ég végtelenében.
Nincsen pedig toll, szárnyukon, farkukon,
Mégis repülnek puhán és suhanón.
Vecsés, 1998. december 22. – Kustra Ferenc József
Erre jönnek és mennek Ferihegyre.
Gyomrukban eszik, iszik, alszik a sok utas,
Mit visznek magukban; csomag és légiutas.
Hihetetlen, ahogy ott repülnek fenn,
Felolvadnak az ég végtelenében.
Nincsen pedig toll, szárnyukon, farkukon,
Mégis repülnek puhán és suhanón.
Vecsés, 1998. december 22. – Kustra Ferenc József
A csend átölel és erős markával fogva tart,
Kizárja belőlem, mellőlem a vad csatazajt…
Fülembe sutyorog, nagy mocskosságokat,
Majd lesz itt még ordítás… csapkodásokat.
Markol és a lelkemben lehullott falevelet sepreget,
Én meg csak nézem a földig logó, sötétedő felleget.
A csend, mint a csendes eső, rám szitál, de szüntelen,
Én meg csak várom, hogy történjen valami hirtelen.
Lehetne ordítás, kiabálás, netán öröm sikoly!
Vagy lehetne más zaj, szokatlan és rettenetes, mégoly
Hatásos, hogy valami történjen, változzon?
Csend, mint pókmagány, vágyok, nehogy behálózzon!
Fülzúgás csendem, rájöttem, maga a mocsok!
Nincs, elöl- hátul semmi zaj, én meg hallgatok!
A csendem tam-tam dobon játszik, csak úgy veri...dallam bennem elmállik!
Kitörök, ki kell jutnom a zajba és akkor utunk végleg elválik.
Bízok benne, lesz még nóta, lesz még örömordítás!
Vagy ha nem, akkor ez is csak az… egy élet ámítás…
Vecsés, 2013. november 23. - Kustra Ferenc József
Kizárja belőlem, mellőlem a vad csatazajt…
Fülembe sutyorog, nagy mocskosságokat,
Majd lesz itt még ordítás… csapkodásokat.
Markol és a lelkemben lehullott falevelet sepreget,
Én meg csak nézem a földig logó, sötétedő felleget.
A csend, mint a csendes eső, rám szitál, de szüntelen,
Én meg csak várom, hogy történjen valami hirtelen.
Lehetne ordítás, kiabálás, netán öröm sikoly!
Vagy lehetne más zaj, szokatlan és rettenetes, mégoly
Hatásos, hogy valami történjen, változzon?
Csend, mint pókmagány, vágyok, nehogy behálózzon!
Fülzúgás csendem, rájöttem, maga a mocsok!
Nincs, elöl- hátul semmi zaj, én meg hallgatok!
A csendem tam-tam dobon játszik, csak úgy veri...dallam bennem elmállik!
Kitörök, ki kell jutnom a zajba és akkor utunk végleg elválik.
Bízok benne, lesz még nóta, lesz még örömordítás!
Vagy ha nem, akkor ez is csak az… egy élet ámítás…
Vecsés, 2013. november 23. - Kustra Ferenc József
Volt idén is, meghalt a jó meleg nyár az őszben,
Jégtorlódás alakult ki a hajnali ködben.
Lépteim alatt a tócsa jege reccsen,
Kellene, de biz' meleg kabátom nincsen.
Fohászkodok, de nem jelennek meg csak, hamis árnyak,
Mint hajléktalan, nem vagyok senki, engem nem várnak.
Elmém csak vágyódik, vágytól nagyon megrészegült,
És ez az állapot nálam már réges-rég idült.
Örömöm annyi, hogy nézem a Dunán a sok szép, fehér táblát,
A természet úgy alkotta meg, mintha látnék, sok fehér márványt.
Ez a hideg és a szép látvány, fázósan nincsen szinkronban,
De nekem csak ez, és ennyi jutott a rám rótt, rossz sorsomban.
Vecsés, 2015. március 18. – Kustra Ferenc József – [Pályázati anyagnak készült.]
Jégtorlódás alakult ki a hajnali ködben.
Lépteim alatt a tócsa jege reccsen,
Kellene, de biz' meleg kabátom nincsen.
Fohászkodok, de nem jelennek meg csak, hamis árnyak,
Mint hajléktalan, nem vagyok senki, engem nem várnak.
Elmém csak vágyódik, vágytól nagyon megrészegült,
És ez az állapot nálam már réges-rég idült.
Örömöm annyi, hogy nézem a Dunán a sok szép, fehér táblát,
A természet úgy alkotta meg, mintha látnék, sok fehér márványt.
Ez a hideg és a szép látvány, fázósan nincsen szinkronban,
De nekem csak ez, és ennyi jutott a rám rótt, rossz sorsomban.
Vecsés, 2015. március 18. – Kustra Ferenc József – [Pályázati anyagnak készült.]
