Lehoznám néked a csillagot,
csak nevess! Hadd lássam édes,
ahogy a szemed felragyog,
amikor mosolyogsz éppen.

Had lássam szemed íriszén
a fényt, ha szemedbe nézek,
amely elvakít, s mámorít,
még sosem láttam ily szépet.

Mint az égbolt, mely felragyog,
amikor nap süt az égen,
úgy varázsol el engem is
szemeid csillogó kékje.

Szemedben látom a holnapom,
és ha a szívembe nézel,
tudod, hogy bármit megadok!
Nem is kell sohasem kérned.

Tudod: nincsenek kincseim,
csak te vagy! A mindenem nékem!
Lágy, andalító dallamot
hallok, ha rám nevetsz, s félek.

Féltelek, mint a gyermeket,
ki anyjától messzire téved,
s fáradt szemekkel kutatom,
hol vagy most? Jöjj vissza! Kérlek!

Maradj! Hisz rövid az életünk,
s ki tudja mennyi időnk lesz
szeretni, de azt jól tudom,
hogy én csak te érted élek.

Ez a világ nem az én világom,
nekem itt már minden idegen,
mi tegnap még szép volt mára már álom,
önmagamat már sehol sem lelem.

Tegnap még hűs szellő simította arcom,
míg ajkaimra lágy csókot lehelt,
most üvöltő szél fúj, mely lelkembe mardos,
sebeimet tépve fel szüntelen.

Ez a világ nem az én világom,
oly gonoszak itt az emberek,
szívükben már nincs segítő szándék,
régen kihalt már a szeretet.

Felnézek az éjszakai égre,
az égbolt most olyan bársonyos,
sötétjében fényesen ragyognak
új reményeink, a csillagok.

Ha patak lennék, csak neked csobognék,
neked kínálnám friss vizem,
fáradt lábaid, míg pihentetnéd,
megsimogatnám csendesen.
Ha eső volnék, megállnék előtted,
hogy meg ne áztassam válladat,
csak néhány üdítő cseppet szórnék,
hogy felfrissítse az arcodat.
Ha felhő lennék, úgy őriznélek,
rád teríteném köpenyem,
betakarnálak, hogy meg ne fázzál,
csak foltos ruhámat meg ne vesd.
ha nap lennék, én csak neked ragyognék,
fénybe borítva arcodat,
minden gondodat messze űzném,
hogy ne legyen nálad boldogabb.
ha tűz lennék, én összeégetném,
mi ártó szándékkal körbe vesz,
vöröslő lánggal védenélek,
hogy ne tudjon bántani senki sem.
Ha szél lennék, én csak neked fújnék,
hogy megsimíthassam selymes hajad,
hogy érezni tudd egy érintéstől,
nincs nálad számomra fontosabb.
De mit tehetnék? Hisz nem vagyok semmi,
csak néhány szétfoszlott emlékdarab,
mely borús percekben néha még titkon
szíved mélyéről felszakad.

Mily kevés volt, mit tetőled kaptam,
s mégis boldoggá tettél vele,
mily kevés! És én oly sokat adtam,
lelkem még most is sajog bele.
Nékem hoztad a bíborszínű rózsát,
szétszórva ágyamon bársony szirmait,
égő szenvedélyed lázasan csitítva,
cseppenként hullajtva lelkem szirmait.
Azután elmentél, s elvitted magaddal
felbolydult szívemnek minden melegét,
s itt hagytál engem, lelkemből kifosztva,
meggyötört szívvel, hol nem süt rám a fény.
Ne keress többé! Nincs már mit adnom,
hisz elvitted szívem minden melegét,
s bár meggyötört szívvel, de újra fogok élni,
hisz nem csak belőled sugárzik a fény.

Sohase mondd, hogy nincs tovább,
bármilyen nehéz,
ne add fel könnyen, ostobán,
küzdj tovább, bármiképp.

Ne sírj, ha minden porba hullt,
állj fel és menj tovább,
harcolj, ha kell, foggal, körömmel,
bármi lesz, bármi vár.

Tarts ki, ha kell, minden erőddel,
ne hagyd, hogy mélybe rántsanak!
Ne törődj vele, mit szólnak mások,
csak irigy, hazug szavak.

Tarts ki erősen, s győzni fogsz!
Dobd félre, bármi bánt,
hisz a kemény kősziklák közt is
nyílik még virág.