Idő 
Értékelés 
Értékelés Volt idő, mikor halvány volt az árnyék,
s a nap fényében megfürödve láttam
arcodon az érzést,mennyire szeretsz.
Volt idő, mikor tudtam, hogy szerettél,
érintésemtől szinte megremegtél,
s annyira vártad, hogy megérintselek.
Volt idő, mikor szerettelek én is,
a szívemben csak érted volt a fény is,
s megvilágította fátyolos szemed.
Volt idő, mikor úgy indultam hozzád,
szinte repültem, hiszen a boldogság
csak belőled áradt, s veled létezett.
Volt idő, mikor elég volt egy sóhaj,
s tudtam, éreztem, szinte minden szóban,
semmi sem fontos, csak ott legyek veled.
Volt idő, mikor odaadtam mindent,
szívem mélyéből szinte minden kincset,
s nem vártam semmit, csak annyit, hogy szeress.
Oly tisztán, forrón, hogy csak a koporsó
legyen az egyetlen, mely tán elvehet
tőled, de még ott is, kihűlt szívemben
gyöngybetűvel írva ott marad neved.
S volt idő, mikor tomboltam, és sírtam,
könnyem tartani vissza alig bírtam,
de nem akartam,azt hogy rajtam nevess.
Hiszen tudtam, azt, hogy mennyire fájna
bele halnék a boldogtalanságba,
s észre sem vennéd már, hogy én szenvedek.
S lesz idő, mikor visszajönnél újra,
sűrű könnyekkel az arcodra írva,
mennyire megbántad mit tettél velem,
de hiába minden, nincs olyan Isten,
akiért még egyszer elhinném neked,
hogy én vagyok az egyetlen a földön,
aki miatt a könnyeidet törlöd,
s el tudnám feledni mit tettél velem.
s a nap fényében megfürödve láttam
arcodon az érzést,mennyire szeretsz.
Volt idő, mikor tudtam, hogy szerettél,
érintésemtől szinte megremegtél,
s annyira vártad, hogy megérintselek.
Volt idő, mikor szerettelek én is,
a szívemben csak érted volt a fény is,
s megvilágította fátyolos szemed.
Volt idő, mikor úgy indultam hozzád,
szinte repültem, hiszen a boldogság
csak belőled áradt, s veled létezett.
Volt idő, mikor elég volt egy sóhaj,
s tudtam, éreztem, szinte minden szóban,
semmi sem fontos, csak ott legyek veled.
Volt idő, mikor odaadtam mindent,
szívem mélyéből szinte minden kincset,
s nem vártam semmit, csak annyit, hogy szeress.
Oly tisztán, forrón, hogy csak a koporsó
legyen az egyetlen, mely tán elvehet
tőled, de még ott is, kihűlt szívemben
gyöngybetűvel írva ott marad neved.
S volt idő, mikor tomboltam, és sírtam,
könnyem tartani vissza alig bírtam,
de nem akartam,azt hogy rajtam nevess.
Hiszen tudtam, azt, hogy mennyire fájna
bele halnék a boldogtalanságba,
s észre sem vennéd már, hogy én szenvedek.
S lesz idő, mikor visszajönnél újra,
sűrű könnyekkel az arcodra írva,
mennyire megbántad mit tettél velem,
de hiába minden, nincs olyan Isten,
akiért még egyszer elhinném neked,
hogy én vagyok az egyetlen a földön,
aki miatt a könnyeidet törlöd,
s el tudnám feledni mit tettél velem.
Néha hirtelen változik minden,
másképp látod a holnapot,
tegnap még élt, és virágzott minden,
s mára már minden megfagyott.
Tegnap a fák alatt megbújó árnyék
még olyan jól esett neked,
hűsítő szárnyát remegve vártad,
s most kiráz tőle a hideg.
Tegnap még napfény bujdosott köztük,
reád árasztva melegét,
s most jégvirágból szőtt csipketerítőt
hófehér színben terít eléd.
Előtted fehér, fátyolos minden,
oly szép, és mégis vakítja szemed,
hideg szépség, mely lelked átjárva
csikorgó telet fakaszt idebent.
Annyira szép, és világos minden,
fehérlő ágak közt ragyog a fény,
s mégis: a dértől annyira fázol,
hideg tél van, és nincs remény.
Nincsen már semmi, mi visszatarthat,
Nem kell már semmi. Nem vonz a fény,
csak a hűsítő árnyékra vágyol,
ahol megcsillan néha a fény.
másképp látod a holnapot,
tegnap még élt, és virágzott minden,
s mára már minden megfagyott.
Tegnap a fák alatt megbújó árnyék
még olyan jól esett neked,
hűsítő szárnyát remegve vártad,
s most kiráz tőle a hideg.
Tegnap még napfény bujdosott köztük,
reád árasztva melegét,
s most jégvirágból szőtt csipketerítőt
hófehér színben terít eléd.
Előtted fehér, fátyolos minden,
oly szép, és mégis vakítja szemed,
hideg szépség, mely lelked átjárva
csikorgó telet fakaszt idebent.
Annyira szép, és világos minden,
fehérlő ágak közt ragyog a fény,
s mégis: a dértől annyira fázol,
hideg tél van, és nincs remény.
Nincsen már semmi, mi visszatarthat,
Nem kell már semmi. Nem vonz a fény,
csak a hűsítő árnyékra vágyol,
ahol megcsillan néha a fény.
Az életem útja…
(3 soros-zárttükrős)
Az életem útja, látom magam előtt, mint egy fehér lefektetett cérna,
Ez erre-arra látszik, megyek utána! Hol a labirintus kijárata?
Az életem útja, látom magam előtt, mint egy fehér lefektetett cérna,
Utamat mindig is száraz, meg ázott göröngyök tarkították,
Így aztán még a nagy szerencsém, hogy cérnámat nem szakították…
Utamat mindig is száraz, meg ázott göröngyök tarkították,
Meg még odagördült egy nagy szikla is, az volt bizony a csuda ám…
Én meg mindezeken nehezem átverekedtem magamat… az ám!
Meg még odagördült egy nagy szikla is, az volt bizony a csuda ám…
Volt, hogy sokszor odaértem, ahol a cérnámat benőtte a lián,
Rögvest bajban voltam, hogy teszem itt túl magam élet, eme grádicsán.
(Halmaz rímes)
Már régen rájöttem, a cérna vége vagy a pokolba, vagy föl a mennybe vezet,
Más lehetőségem nincs, emberfia nem egy labirintus kijáratot kerget!
Csámborogtam csak előre, elkujtorogtam volna, de nem lehetett,
Sírtam, ahol nem láttam a koszolódott cérnát… ördög emlegetett?
(Visszatérő rímes)
Utolért, eljött az idő és az van, lassan biza' öregszem,
Ha volna, régi idő, indiánoknál lennék az; Öregszem!
Tűrőképességem néha elhagy, alkony már emléket nem idéz,
Néha felejtek, az agyam kihagy, lét a fejemben alkonyt idéz.
Néha könnyen felejtek, ész lehagy, emlékek törlődnek, nincs, mit idéz.
(Sedoka)
Sejt már pusztuló,
Vérnyomás is dolgozik,
Diabetes tolakszik!
Test, már nem üde,
Betegségek uralják.
Az öregség… bajjal jár!
(Visszatérő rímes)
Nekem, már bizony úgy fájnak a csontok, az évek,
Szép emlékeim hallgatnak, ó, ti tévedések…
Emlékek, nagyon befolyásoltak, ó, tévedések
Mardosó gondolatok hatottak, viszont még élek!
Ember teste már vég-aszott, nézésében benne a lemondás,
Szép és a jó elmaradott, nincs már élet újra átfaragás.
Már a nap meleg sugara kell, mint a sok zöld gyíknak,
Ebédel, azért időben kell… van leves, gyere! Így hívnak.
(Septolet)
Elmúlt
Hetven év…
Már múlt!
Közelg’ percem,
Harangszóra figyelek…
Ott legyek!
Volt hosszú életem!
Vecsés, 2019. február 15. – Kustra Ferenc József – íródott; Alloiostrofikus versformában.
(3 soros-zárttükrős)
Az életem útja, látom magam előtt, mint egy fehér lefektetett cérna,
Ez erre-arra látszik, megyek utána! Hol a labirintus kijárata?
Az életem útja, látom magam előtt, mint egy fehér lefektetett cérna,
Utamat mindig is száraz, meg ázott göröngyök tarkították,
Így aztán még a nagy szerencsém, hogy cérnámat nem szakították…
Utamat mindig is száraz, meg ázott göröngyök tarkították,
Meg még odagördült egy nagy szikla is, az volt bizony a csuda ám…
Én meg mindezeken nehezem átverekedtem magamat… az ám!
Meg még odagördült egy nagy szikla is, az volt bizony a csuda ám…
Volt, hogy sokszor odaértem, ahol a cérnámat benőtte a lián,
Rögvest bajban voltam, hogy teszem itt túl magam élet, eme grádicsán.
(Halmaz rímes)
Már régen rájöttem, a cérna vége vagy a pokolba, vagy föl a mennybe vezet,
Más lehetőségem nincs, emberfia nem egy labirintus kijáratot kerget!
Csámborogtam csak előre, elkujtorogtam volna, de nem lehetett,
Sírtam, ahol nem láttam a koszolódott cérnát… ördög emlegetett?
(Visszatérő rímes)
Utolért, eljött az idő és az van, lassan biza' öregszem,
Ha volna, régi idő, indiánoknál lennék az; Öregszem!
Tűrőképességem néha elhagy, alkony már emléket nem idéz,
Néha felejtek, az agyam kihagy, lét a fejemben alkonyt idéz.
Néha könnyen felejtek, ész lehagy, emlékek törlődnek, nincs, mit idéz.
(Sedoka)
Sejt már pusztuló,
Vérnyomás is dolgozik,
Diabetes tolakszik!
Test, már nem üde,
Betegségek uralják.
Az öregség… bajjal jár!
(Visszatérő rímes)
Nekem, már bizony úgy fájnak a csontok, az évek,
Szép emlékeim hallgatnak, ó, ti tévedések…
Emlékek, nagyon befolyásoltak, ó, tévedések
Mardosó gondolatok hatottak, viszont még élek!
Ember teste már vég-aszott, nézésében benne a lemondás,
Szép és a jó elmaradott, nincs már élet újra átfaragás.
Már a nap meleg sugara kell, mint a sok zöld gyíknak,
Ebédel, azért időben kell… van leves, gyere! Így hívnak.
(Septolet)
Elmúlt
Hetven év…
Már múlt!
Közelg’ percem,
Harangszóra figyelek…
Ott legyek!
Volt hosszú életem!
Vecsés, 2019. február 15. – Kustra Ferenc József – íródott; Alloiostrofikus versformában.
Félig van a tele,
Vagy fele a tele?
Pohár lehet-e félig, úgy, hogy közben ez tele?
Vagy lehet-e a fele és ezzel közben tele?
Netán úgy néz ki a tele fele,
Hogy félig sincsen az, nemhogy tele?
Jó érzés-e beleinni, ha nincsen tele,
Mert a feléhez olyan közel a feneke?
Ha itóka kezd fogyni, kevesebbedik a fele,
Így még jobban ellehetetlenedik, hogy az tele.
Mi a megoldás, hogy több legyen a fele,
Ha egyszer már nekünk nem töltötték tele?
Lehet, udvarias, ezért nem töltötte tele,
De, hogyan igyunk jót, ha még sincs meg, ami fele?
Miért jó az, ha a poharunk nincsen tele
És ha lecentizzük, akkor is csak a fele?
Koccinthatunk-e, ha ivóedényünk nincs tele,
Biztos-e, hogy így közben nem löttyen ki a fele?
Legyen akár-bár
Fél bögre kakaó, mi kihűlt már,
A fele, akkor sincsen tele, ha varjú mondja, kár.
Ha félig van, nekem talán már nem is kell!
De a felsejét, innen ki csaklizta el?
Embernek, milyen az élete, ha tudja, csak a fele…
Ember, teljes életet érdemelné, mi az egésze…
De sok embernek nincsen meg… tán az alig kis fele se.
Mindenkinek járhatna, fele fölötti tele,
De az élet mocskos, csak nagy ritkán tölti tele.
Ja! Hajléktalannak hová lett az alsó fele?
Bajos, ha az életbögre nincsen tele,
Ráadásul a füle is régen tört le...
Ez az út vezet menetelve… semmibe.
Ember élete ki van teljesedve?
Vagy bánat-poénból van lefelezve?
Nos, ez így, akkor mi? Meddig van tele?
A részeg már a nyolcadik felesnél mondja: „ezt is tele”!
Nem érdekli, ha piától lassan kiég a bele fele…
Ez, mit tesz nem élete remeke… Életpohara tele?
Az élet fele, bíz' nem a tele,
De a végét mikor töltik bele?
Nem is tudjuk… ezt tudni kellene?
Zűrzavaros bizonytalanságot hozhat a félig tele életbögre.
A nagyon hiányzó másik fél lehetne az élet vezérlő eleme…
Kiteljesedett, jó élet lenne jó mindenkinek… bizony ez kellene.
Vecsés, 2015. november 14. – Kustra Ferenc József
Vagy fele a tele?
Pohár lehet-e félig, úgy, hogy közben ez tele?
Vagy lehet-e a fele és ezzel közben tele?
Netán úgy néz ki a tele fele,
Hogy félig sincsen az, nemhogy tele?
Jó érzés-e beleinni, ha nincsen tele,
Mert a feléhez olyan közel a feneke?
Ha itóka kezd fogyni, kevesebbedik a fele,
Így még jobban ellehetetlenedik, hogy az tele.
Mi a megoldás, hogy több legyen a fele,
Ha egyszer már nekünk nem töltötték tele?
Lehet, udvarias, ezért nem töltötte tele,
De, hogyan igyunk jót, ha még sincs meg, ami fele?
Miért jó az, ha a poharunk nincsen tele
És ha lecentizzük, akkor is csak a fele?
Koccinthatunk-e, ha ivóedényünk nincs tele,
Biztos-e, hogy így közben nem löttyen ki a fele?
Legyen akár-bár
Fél bögre kakaó, mi kihűlt már,
A fele, akkor sincsen tele, ha varjú mondja, kár.
Ha félig van, nekem talán már nem is kell!
De a felsejét, innen ki csaklizta el?
Embernek, milyen az élete, ha tudja, csak a fele…
Ember, teljes életet érdemelné, mi az egésze…
De sok embernek nincsen meg… tán az alig kis fele se.
Mindenkinek járhatna, fele fölötti tele,
De az élet mocskos, csak nagy ritkán tölti tele.
Ja! Hajléktalannak hová lett az alsó fele?
Bajos, ha az életbögre nincsen tele,
Ráadásul a füle is régen tört le...
Ez az út vezet menetelve… semmibe.
Ember élete ki van teljesedve?
Vagy bánat-poénból van lefelezve?
Nos, ez így, akkor mi? Meddig van tele?
A részeg már a nyolcadik felesnél mondja: „ezt is tele”!
Nem érdekli, ha piától lassan kiég a bele fele…
Ez, mit tesz nem élete remeke… Életpohara tele?
Az élet fele, bíz' nem a tele,
De a végét mikor töltik bele?
Nem is tudjuk… ezt tudni kellene?
Zűrzavaros bizonytalanságot hozhat a félig tele életbögre.
A nagyon hiányzó másik fél lehetne az élet vezérlő eleme…
Kiteljesedett, jó élet lenne jó mindenkinek… bizony ez kellene.
Vecsés, 2015. november 14. – Kustra Ferenc József
Hétköznapi pszichológia…
Sokak lelkében erősen süt a megszüntethetetlen remény,
Hogy hátha a halál a mennybe viszi, de ez biz’ olyan kemény…
Sokak lelkében nincsen megbánás, önvizsgálat is csak remény…
De
Ő ennél is jobban szeretne fönt lébecolni… nos, ez kemény!
Sok a bűn, kevés a megbánás, hol fér el itt az a nagy remény?
Vecsés, 2021. október 23. -Kustra Ferenc József
Sokak lelkében erősen süt a megszüntethetetlen remény,
Hogy hátha a halál a mennybe viszi, de ez biz’ olyan kemény…
Sokak lelkében nincsen megbánás, önvizsgálat is csak remény…
De
Ő ennél is jobban szeretne fönt lébecolni… nos, ez kemény!
Sok a bűn, kevés a megbánás, hol fér el itt az a nagy remény?
Vecsés, 2021. október 23. -Kustra Ferenc József
