Várj Reám s egyszer megjövök,
Zord hideg télben,ha hull a hó,
A tájat elfedi tejfehér köd,
Néma csendben mint jeges takaró.

Várj ha rügyet bont langyos tavasz,
Lelkem mélyén megtörik a kővé vált világ,
Szívemből távozik,messze száll a panasz,
S helyét átveszi egy tündöklő szép virág.

Sivataggal jő égető forró nyár,
A szívem még lüktet,érzelmekkel tele,
Megüzenem neked:érkezem,várj reám,
Eme perzselő idő megenyhül majd veled.

Borongós,fájdalmas évszak közeleg,
Feledésbe merül,elszürkül a világ,
Az ősz nem kímél,fáknak könnyként hull levele,
Mi szívemből eredt,most elhervadt a virág.

Elfelejtettél,nem vársz többé rám,
Már majdnem sikerült,de most vihar tombol,tép a szél,
Felettem földhalom,elfogytam,mint a nyár,
Csöndesen hull a hó,megjött már a tél...

Egy élet tovatűnt,nem zavarja már,
Hideg téli fagy,forró meleg nyár.
Langyos szép tavasz,hervadó borús ősz,
Vidám kedv elillan,végül a fájdalom győz.

Éltem eleget,tán többet,mint kellett volna,
De egyszer csak elszállt,tovatűnt az óra.
Emlékemben feltűnik messze a múlt,
S koszos,sötét könnyem a porba lehull.

Elgyötör az élet,milliónyi gond,
Zúgó vízesésként elmédre ront.
Hömpölygö áradat,elhagyja a medret,
Egy jó dolgot mondj,csak egyetlen egyet

Amiért élni érdemesebb volna,
Vállamra a teher tovább nem omolna,
Végzetes harc ez,dönteni neked kell:
De vigyázz,döntésed súlyát cipelned kell!

Túléled vagy sem,tőled függ igazán
Egyetlen gondolat elég lehet csupán.
Szép nap van ma,az újrakezdés napja,
Az idő elszállt. De én életben maradtam!

Nyár végén, - korai, langyos estéken
Kiülnek a kapu elé idősek és vének.
A lemenő napra oly bánatosan néznek,
Mintha csak éreznék, rövid ez az élet.

Hófehér hajukat olykor szellő fújja,
Arcukon meglátszik a sok évnek súlya.
Megtettek már mindent, amit tenni kellett,
Az idő is... rég eljárt őszes fejük felett.

Reszkető kéz nyúl mindenki fele,
Cukorkát kínál az egyik öreg néne.
A fogatlan ajkak csendesen mozognak,
Már nekik az életből ennyi édes juthat.

- Menjünk be! - szól a cukrot kínáló,
Úgy érzem, egyre jobban fázom.
Búcsúznak szótlan... egy fejbólintással,
Kiül-e mind holnap is? - ezt a Jó ég tudja!

Ásítva kelt fel a nap, némán, lábujjhegyen;
elkísérte a szél huzatos, kusza gondolata.
Levelek kacér tánca hömpölygött körbe-körbe
Csalódott Égi zápor. Az ősz bódult varázsa eltörött,
kiábrándult harsány színek váltakoztak benne.

Gyászba öltözött a tél, zord arca sápadt, elgyötört.
Az emlék köntöse fakó, megkopott, porral teli.
A felejtés duzzadó fellege nem oszlik már széjjel.
Múlik az idő - öregszik a sokat megélt, tiszta lélek.
Elfáradt az ember, ráncos tenyerében ott van a kor nyoma.

Szó, mi üres csendbe ér, rég nincs, csak a magány egyszínű árnya.
Gondolat, ami némán ott ragadt vén szíve lüktető peremén.
Könnyű dér, bársonyos, puha, könnyű szellő kíséri őt-e februáron.
Az elmúlás oly nehéz, karddal kivont angyal, ki ott várja rég,
óvó tekintete végigkíséri, lassan vállára hajtja fejét.

Végállomás a testeknek, lelkekből ácsolt gyönyörű híd a túlsó part felé.
Áradó könnyek tava, lüktető hulláma nem járja ziháló vad táncát már.
A csend feneketlen mélyén, a színnel teli világ végén
a teste megpihen, boldogan lebeg , már nem fél, nyugodt mosoly kíséri el.

Jó reggelt, jó reggelt,
Kedves liliomszál,
Megöntözlek rózsavízzel,
Hogy ne hervadozzál.
Kerek erdőn jártam,
Piros tojást láttam,
Bárány húzta rengő kocsin,
Mindjárt ideszálltam.
Nesze hát rózsavíz,
Gyöngyöm, gyöngyvirágom.
Hol a tojás, piros tojás?
Tarisznyámba várom