Díszes fenyőfa érzi küldetését,
várja az órát, Jézus születését.
Arcokon boldogság, szívekben öröm,
a földön szeretethullám tündököl.

Meleg szobában sült kalács illata,
odakint a kíváncsiskodók hada.
Lesik a csillagot, mely utat mutatna,
eljövetele a béke sugallata.

Erdei tisztáson összegyűlt a vadnép,
figyelik az eget, hírnök érkezését.
Hófödte csúcsokon az ezüst hold fényét,
érzik az este különlegességét.

Elcsendesül a nagyvilág zaja,
hozzád száll, Uram, milliók dala.
Dicsőséged zengik jöttödre várva,
égi jel vagy, életük csodája.

Aranyló fénysugár kíséri utadat,
magasztalva dicsér az angyalok kara.
Mint Megváltó, érkeztél közénk a földre,
szeretet és hit az új világ jövője.

Hófehér paplanon csillagok fénye,
holdsugár ezüstje kúszik az égre,
lágy zene kísér tündöklő pihéket,
aranylant húrjain reményt ígérnek.

Házakon csüngő, szikrázó jégcsapok,
kémények füstje lassú - még andalog,
ünnepi díszben hegytető tetszeleg,
angyal száll fölé, lépése nesztelen.

Fenyőfák csúcsán pelyhekből glória,
égből zeng a varázsos szimfónia,
halkan lép karácsony a bársony éjbe,
ragyogást csenve földi sötétségbe.

Feketébe vadult felhők
villámok közt patakzottak,
sújtva téged, az esengőt,
mennydörögve robajlottak.

Viharában a magas ég
földed dúlva mind elverte,
nem maradt más, csak gyertyafény,
s elárvulva néztél szerte.

Vaksötétség árnyékának
mélységes mély örvényében,
erdőségek illatában,
könnycsatornák kéktükrében.

Ősi honban hontalanul,
számkivetve, ingoványban,
álmodozva álmatlanul
lidércfényes szivárványban.

Mocsár húzta törött lelked,
s véres alkony mi nyűgözött,
dúlt, míg nem jött az éj leple,
s te maradtál mint üldözött.

Szívedben az otthon léte
hegyvidékek, völgyek zöldjén,
folyók, tavak ezüstjében,
porban, sárban Erdély földjén!

Hol hőseid nagy múltjában,
sugallat száll öröködből,
s jégvirágos halmazában
rád lehel a sűrű ködből.

S hogyha dereng majd a hajnal,
mi réges-rég nem gyöngyözött,
cseppen még a dermedt harmat,
a zúzmarás fenyők között.

2015.(Magyar ősi nyolcas versforma)

Tegnap visszatért
a nyár
ezer ágra sütött újra a nap
világítottak tőle
a háztetók
a kémények s az antetták
a föld fölött az ég alatt
tegnap
kinyílt a reggel
mint egy szép virág
helyetted
langy október ölelgetett
s csak néztem, ahogy csontkarúvá
halnak a fák
ahogy
sárgulnak, pirulnak ,peregnek róluk
a levelek
még nem siratja őket
az ég
még nem esik
én szemed sugarát kerestem
odafönt
a szitakötőket
hogy rám tekints
de ma már
más volt a nap más vagy te is
s más vagyok én is talán
valami eltört bennünk
valami elmúlt
ami nem is volt talán
csak én hittem hogy
neked is nekem is: remény
hogy olyan mint a szomszéd tető
ahol még
fénylik a nap ragyog az ég
de nem
hűvösödni fog fagy is lesz
s meghal majd bennünk
az a lázas kamasz aki tegnap
még élt

Azon a reggelen
amikor visszatért
amikor
szép arcát újra láttam
száz karral öleltem volna
mert feltámadt Önért újra a vágyam

Én írtam Önnek s ennél több mi lehet
köszöntésként szerettem volna vezetni
parázna
angyalként
a kezét testemen
hogy szeliden és vadul ismerkedjék velem
de a vers amit írtam önmagáért
beszélt

Én is szinte látom büszke kék
tekintete tüzét ami talán megvet
de szeretem mégis

tudom
amit Önről tudok az még kevés
szinte semmit sem árult el az a pár
beszélgetés
ami közöttünk volt
semmit sem árult el magáról
az én vágyakozó szerelmes éjszakáimról
s rólam se persze

Ha Ön
másba szerelmes mincs mit
tennem
kifeküdhetek az Ön küszöbe elé
a hóra tudom
akkor sem ér
semmit
az én lángolásom szen a nyári
alkonyon

Ön úgy vélem erős társat keres
kinek szövetséget ajánl
vagy nem keres senkit
míg
én szerelemről beszélek

ami egyszeri és megismételhetetlen
és
ami vihar
ami nem vár, nem kérlel
ami jön mint maga az élet

Ön mondhatja azt
hogy ez csak testiség
Ön azt mondhatja
ha húsz éves lenne,és én is fiatal
lehet elsodorná
verseim szirén-hangja

nem tudom
csak azt tudom, hogy
csak a most van
most kell szeretni ha még szeretni akarunk
most kell ölelni mielőbb és gyorsan
metrt ki tudja lesz e
holnap

bár a versem önmagáért beszél
én
Önt
szeretném ha szerethetném

ha az
Ön ölelései engem
szeretnének
minden nap ünnepnap lenne
mert ölelései elraganának
és egy másik
világba
elvinnének

ha hűs tenyerébe rejthetném
lázas arcom
ha ölelő karokkal várna
ha elfogadna
ha átringatna egy másik
világra

ha láthatnám többször édes arcát
ha hallhatnám a gyönyörtől
ujjongó
hangjait
gyönyörű lenne
s ha szemem sugarai fellobbantanák
az én vágyam tüzén
s az Ön vágyait
ha érezhetném forró ujjainak
érintéseit

térdrehullva
szeretném imádnám csókolnám
az Ön csodáit
el nem követett büneim
bűnbocsánatát is várva
térdre hullva
csókolnám Önt csókjaimmal
egy nagy mindent elsöprő
feloldozásban