Komoly, komor, magányos, bús templomkert vagyok,
Hol asszonykéz hiányán magasra nőtt a dudva,
A fojtó keserűség, de szűzi illatot
Ont közte sok dus szépség, virág, elrejtve, dugva.
Komoly, komor, magányos, bús templomkert vagyok.
Egy rongyos, béna koldus hever a kerti zugba,
Életvágyam hullája, kit a könyörtelen
Pogány népség hagyott, hogy pusztuljon éhen hullva.
Most véres-rőt avart szór vad-lombos szerelem:
Egy rongyos, béna koldus hever a kerti zugba.
Templom szivem, de senki nem törődik velem,
Aranybálványt tömjénez, Igazságként, eretnek,
Fáradt harangozója pedig a kötelen
Feszűl, riadt agyam, ha Szabadságot temetnek.
Templom szivem, de senki nem törődik velem.
Csak néhány régi hívem, ki kalapot emel meg,
Ha fehér papja, lelkem, igét mormol maga
S köré poklos, rongyos, de szűz vágyak seregelnek
S álom-imájuk lebben s harsan zsoltár szava.
Csak néhány régi hívem, ki kalapot emel meg.
A zsoltár, hullaszag s a virágok illata
Az Igazság felé száll (Nem holdaz ragyogósdit:
Komor szentélyt hiában az Úr nem állata)
A végtelenbe száll és nagy egybe csókolódik
A zsoltár, hullaszag s a virágok illata.
Hol asszonykéz hiányán magasra nőtt a dudva,
A fojtó keserűség, de szűzi illatot
Ont közte sok dus szépség, virág, elrejtve, dugva.
Komoly, komor, magányos, bús templomkert vagyok.
Egy rongyos, béna koldus hever a kerti zugba,
Életvágyam hullája, kit a könyörtelen
Pogány népség hagyott, hogy pusztuljon éhen hullva.
Most véres-rőt avart szór vad-lombos szerelem:
Egy rongyos, béna koldus hever a kerti zugba.
Templom szivem, de senki nem törődik velem,
Aranybálványt tömjénez, Igazságként, eretnek,
Fáradt harangozója pedig a kötelen
Feszűl, riadt agyam, ha Szabadságot temetnek.
Templom szivem, de senki nem törődik velem.
Csak néhány régi hívem, ki kalapot emel meg,
Ha fehér papja, lelkem, igét mormol maga
S köré poklos, rongyos, de szűz vágyak seregelnek
S álom-imájuk lebben s harsan zsoltár szava.
Csak néhány régi hívem, ki kalapot emel meg.
A zsoltár, hullaszag s a virágok illata
Az Igazság felé száll (Nem holdaz ragyogósdit:
Komor szentélyt hiában az Úr nem állata)
A végtelenbe száll és nagy egybe csókolódik
A zsoltár, hullaszag s a virágok illata.
Szendrei Gróf Török Sophia Antoniához
Repdező kényeink rózsát legelésznek
E tündérkert képein;
S ah, ezek a lelkesb csókkal elenyésznek,
Csak árnyékot adnak az ölelő kéznek,
S tűnnek a szem könnyein.
Te, kedves Amazon, Kazinczym szép bére!
Öleled a Múzsákat.
Öleld! a Charisok legszebbik testvére
A Múzsa karján szed a dísz kellemére
Legigézőbb rózsákat:
Rózsákat, melyek nem a Hórák fürtjein
Nyílnak és elhervadnak,
Nem a deli termet múló szépségein,
Hanem a lelkeknek édes kötelein
A Lethéig virítnak.
Teremts Idáliát s Áont Széphalmodon
Égi harmóniával!
Eros amaranthja leng majd homlokodon,
S béfed Áon Kegye virágpályáidon
Elysium bájával.
Vegyítsd Kazinczydnak kevély koronáját
Szelíd myrtus-ágokkal;
Csókold vissza képén tavassza pompáját,
S zendítsd meg körülte az élet lármáját
Szerelmes alakokkal.
Úgy folyjon életed, mint híved éneke,
Édes symphoniákkal;
Takarjon virtusod angyali leplege,
Legyezzen Amathunt ambróziás ege
Nyájas Etéziákkal.
[1809]
Repdező kényeink rózsát legelésznek
E tündérkert képein;
S ah, ezek a lelkesb csókkal elenyésznek,
Csak árnyékot adnak az ölelő kéznek,
S tűnnek a szem könnyein.
Te, kedves Amazon, Kazinczym szép bére!
Öleled a Múzsákat.
Öleld! a Charisok legszebbik testvére
A Múzsa karján szed a dísz kellemére
Legigézőbb rózsákat:
Rózsákat, melyek nem a Hórák fürtjein
Nyílnak és elhervadnak,
Nem a deli termet múló szépségein,
Hanem a lelkeknek édes kötelein
A Lethéig virítnak.
Teremts Idáliát s Áont Széphalmodon
Égi harmóniával!
Eros amaranthja leng majd homlokodon,
S béfed Áon Kegye virágpályáidon
Elysium bájával.
Vegyítsd Kazinczydnak kevély koronáját
Szelíd myrtus-ágokkal;
Csókold vissza képén tavassza pompáját,
S zendítsd meg körülte az élet lármáját
Szerelmes alakokkal.
Úgy folyjon életed, mint híved éneke,
Édes symphoniákkal;
Takarjon virtusod angyali leplege,
Legyezzen Amathunt ambróziás ege
Nyájas Etéziákkal.
[1809]
Kedves barátom, lelkem jobb fele!
Mi volna édesebb dolog nekem,
Mint írni hozzád, írni íveket,
Tarkán, ahogy jő, zöld, piros, fejér,
Meg tudja a szent, millyen gondolat.
S mégis te feddesz és panaszkodol,
Halott-beszédet tartasz síromon,
És több eféle. Megvallom, fiu,
E szemrehányás, e feddő levél,
E szenvedélyes "meghaltál" kiáltás,
E lecke ízű dorgáló beszéd,
Ez a lelket leöntő nyakleves,
Ily megrohanva, ily váratlanul,
Hogy a léleknek annyi érkezése
Sincs, míg szemét törölje, vagy pedig
Nyálát lenyelje - meg kell vallanom,
Hogy ez nekem... fölötte jól esett.
Oh, mert belőle látom, mint szeretsz,
Mi hő kebellel engem, hívedet,
Hogy elvakít ez édes indulat,
Hogy nincs türelmed egybevetni a
Napok folyását, tért, időt, körülményt
S egyéb tudákos, elvont dolgokat,
Midőn ezért békétlenkedel:
Miért nem írok a szálló madárnak,
Ki egykor almafámon énekelt,
Miért nem a méhnek, ki a minap
Mézet szedett kertem virágiról,
Vagy a csapongó lepkének, ki néha
Megörvendezteté kis gyermekim,
Vagy a szellőnek és zúgó viharnak,
Mely tegnap itt volt, most ki tudja, hol van?
Hová irhattam volna én neked,
Bohó fiú te! mit mondék vala
Szegény levélnek: merre végye útját,
Hogy rád találjon e négy hét alatt?
Talán bizony nem törtem én azon
Elmém eléggé s nem falék mohón
Fel minden aljas pletykát, hírharangot,
Rágalmat, emberszólást és egyéb
Vidéki mismást a divatlapokban,
Csak hogy felőled, holléted felől
Lelnék azokban egy betücske hírt.
De nem találtam bennök semmi szót
Rólad, s miként a meddő figefát
Az idvezítő, el- megátkozám
Őket: ne is teremjenek soha
Édes gyümölcsöt senkinek, ha nem
Teremtek most nekem.
Mit volt csinálnom? hát sopánkodám:
Ej, ej, hatalmas és mindentudó ég,
Hol kóborolhat most az a fiú?
Gyakorta ismét így imádkozám:
Mennybéli isten, édes istenem!
Adj annak a szegény Sándornak immár
Adj valahára állandó tanyát,
Csendes tanyába szép kis fürge nőt,
Angyal kedélyü, szende, barna nőt,
Mellé mosolygó, szép gyerkőcöket,
Egy párt, ha többet nem, fiút s leányt:
Oh, adj családi boldog életet!
És íme! amit oly forrón ohajték,
Jön a levél, hogy teljesedni fog.
Csak egy rövid hold élet, és az én
Költő barátom, mint Illyés proféta,
Tüzes szekéren a mennyégbe száll.
Én bőjtölöm meg mézes heteid,
Fogadni mernék; s néma bőjteim
Hosszúak és nagyok lesznek, nagyok,
Mint a tiéid egykor Debrecenben.
Mert a barátság kis szövétneke
Halvány világgal ég a szerelem
Máglyája mellett: de mit bánom én!
Hogy el nem alszik, arról meg vagyok
Győződve, mert hisz - tűz nem olt tüzet,
Sőt jobban éleszt: hát miért emelnék
Önző panaszt; a mézteljes hetekre?
Nem, én nem zúgolódom ellenök,
Sőt azt ohajtom (vesszek el, ha nem)
Legyen halandó élted fogytaig
Oly boldog-édes mindenik heted,
Mint a legelső, mellyet élvezesz
Az esküvés után.
Én addig itthon, a távolban is,
Magányomban veled társalkodom,
Könyvedből issza lelkem lelkedet,
Mint a dicsőült égi szellemek
Az idvezűlés harmattengerét.
És elmerengek arcod másolatján,
Mely néma, mégis annyit mond nekem,
Előteremti azt a tíz napot,
Midőn te, hű barát, hajlékomat
Megnépesítéd egy öröm-sereggel,
Előteremti, mondom és örökké -
Valósággá ifjítja nékem azt.
Ilyenkor aztán vágy éled szivemben,
Hogy vajha bár, nem énértem, hanem
Kinek majd férje lészesz, hölgyedért,
S kinek dalolsz, a nemzetért, örökké
Maradnál ifju, mint ez érclapon.
Mi volna édesebb dolog nekem,
Mint írni hozzád, írni íveket,
Tarkán, ahogy jő, zöld, piros, fejér,
Meg tudja a szent, millyen gondolat.
S mégis te feddesz és panaszkodol,
Halott-beszédet tartasz síromon,
És több eféle. Megvallom, fiu,
E szemrehányás, e feddő levél,
E szenvedélyes "meghaltál" kiáltás,
E lecke ízű dorgáló beszéd,
Ez a lelket leöntő nyakleves,
Ily megrohanva, ily váratlanul,
Hogy a léleknek annyi érkezése
Sincs, míg szemét törölje, vagy pedig
Nyálát lenyelje - meg kell vallanom,
Hogy ez nekem... fölötte jól esett.
Oh, mert belőle látom, mint szeretsz,
Mi hő kebellel engem, hívedet,
Hogy elvakít ez édes indulat,
Hogy nincs türelmed egybevetni a
Napok folyását, tért, időt, körülményt
S egyéb tudákos, elvont dolgokat,
Midőn ezért békétlenkedel:
Miért nem írok a szálló madárnak,
Ki egykor almafámon énekelt,
Miért nem a méhnek, ki a minap
Mézet szedett kertem virágiról,
Vagy a csapongó lepkének, ki néha
Megörvendezteté kis gyermekim,
Vagy a szellőnek és zúgó viharnak,
Mely tegnap itt volt, most ki tudja, hol van?
Hová irhattam volna én neked,
Bohó fiú te! mit mondék vala
Szegény levélnek: merre végye útját,
Hogy rád találjon e négy hét alatt?
Talán bizony nem törtem én azon
Elmém eléggé s nem falék mohón
Fel minden aljas pletykát, hírharangot,
Rágalmat, emberszólást és egyéb
Vidéki mismást a divatlapokban,
Csak hogy felőled, holléted felől
Lelnék azokban egy betücske hírt.
De nem találtam bennök semmi szót
Rólad, s miként a meddő figefát
Az idvezítő, el- megátkozám
Őket: ne is teremjenek soha
Édes gyümölcsöt senkinek, ha nem
Teremtek most nekem.
Mit volt csinálnom? hát sopánkodám:
Ej, ej, hatalmas és mindentudó ég,
Hol kóborolhat most az a fiú?
Gyakorta ismét így imádkozám:
Mennybéli isten, édes istenem!
Adj annak a szegény Sándornak immár
Adj valahára állandó tanyát,
Csendes tanyába szép kis fürge nőt,
Angyal kedélyü, szende, barna nőt,
Mellé mosolygó, szép gyerkőcöket,
Egy párt, ha többet nem, fiút s leányt:
Oh, adj családi boldog életet!
És íme! amit oly forrón ohajték,
Jön a levél, hogy teljesedni fog.
Csak egy rövid hold élet, és az én
Költő barátom, mint Illyés proféta,
Tüzes szekéren a mennyégbe száll.
Én bőjtölöm meg mézes heteid,
Fogadni mernék; s néma bőjteim
Hosszúak és nagyok lesznek, nagyok,
Mint a tiéid egykor Debrecenben.
Mert a barátság kis szövétneke
Halvány világgal ég a szerelem
Máglyája mellett: de mit bánom én!
Hogy el nem alszik, arról meg vagyok
Győződve, mert hisz - tűz nem olt tüzet,
Sőt jobban éleszt: hát miért emelnék
Önző panaszt; a mézteljes hetekre?
Nem, én nem zúgolódom ellenök,
Sőt azt ohajtom (vesszek el, ha nem)
Legyen halandó élted fogytaig
Oly boldog-édes mindenik heted,
Mint a legelső, mellyet élvezesz
Az esküvés után.
Én addig itthon, a távolban is,
Magányomban veled társalkodom,
Könyvedből issza lelkem lelkedet,
Mint a dicsőült égi szellemek
Az idvezűlés harmattengerét.
És elmerengek arcod másolatján,
Mely néma, mégis annyit mond nekem,
Előteremti azt a tíz napot,
Midőn te, hű barát, hajlékomat
Megnépesítéd egy öröm-sereggel,
Előteremti, mondom és örökké -
Valósággá ifjítja nékem azt.
Ilyenkor aztán vágy éled szivemben,
Hogy vajha bár, nem énértem, hanem
Kinek majd férje lészesz, hölgyedért,
S kinek dalolsz, a nemzetért, örökké
Maradnál ifju, mint ez érclapon.
Őseimnek véres kardja
Fogason függ, rozsda marja,
Rozsda marja, nem ragyog.
Én magyar nemes vagyok!
Munkátlanság csak az élet.
Van életem, mert henyélek.
A paraszté a dolog.
Én magyar nemes vagyok!
Jól készítsd, paraszt, az útat,
Mert hisz a te lovad vontat.
Csak nem járhatok gyalog.
Én magyar nemes vagyok!
Tán a tudománynak éljek?
A tudósok mind szegények.
Nem irok, nem olvasok.
Én magyar nemes vagyok!
Van, igaz, egy tudományom,
Ebben párom ritkán látom:
Enni, inni jól tudok.
Én magyar nemes vagyok!
Milyen jó, hogy nem adózok.
Gazdaságom van, de nem sok,
S van adósságom, de sok.
Én magyar nemes vagyok!
Mit törődöm a hazával?
A hazának száz bajával?
Majd elmulnak a bajok.
Én magyar nemes vagyok!
Ősi joggal, ősi házban
Éltemet ha elpipáztam:
Mennybe visznek angyalok.
Én magyar nemes vagyok!
Fogason függ, rozsda marja,
Rozsda marja, nem ragyog.
Én magyar nemes vagyok!
Munkátlanság csak az élet.
Van életem, mert henyélek.
A paraszté a dolog.
Én magyar nemes vagyok!
Jól készítsd, paraszt, az útat,
Mert hisz a te lovad vontat.
Csak nem járhatok gyalog.
Én magyar nemes vagyok!
Tán a tudománynak éljek?
A tudósok mind szegények.
Nem irok, nem olvasok.
Én magyar nemes vagyok!
Van, igaz, egy tudományom,
Ebben párom ritkán látom:
Enni, inni jól tudok.
Én magyar nemes vagyok!
Milyen jó, hogy nem adózok.
Gazdaságom van, de nem sok,
S van adósságom, de sok.
Én magyar nemes vagyok!
Mit törődöm a hazával?
A hazának száz bajával?
Majd elmulnak a bajok.
Én magyar nemes vagyok!
Ősi joggal, ősi házban
Éltemet ha elpipáztam:
Mennybe visznek angyalok.
Én magyar nemes vagyok!
Nézek, nézek kifelé az
Ablakon,
Ott merengnek szemeim a
Silbakon,
Jár a faköpönyeg mellett
Föl s alá,
Méltósággal, mint valami
Kiskirály.
Sétifikáltam igy én is
Valaha,
Merthogy voltam, voltam én is
Katona,
Fekete-sárgára festett
Fák előtt
Villogtattam a hatalmas
Gyíklesőt.
Izzadtam a dicső borju-
Bőr alatt,
Bájos bakancs ékesíté
Lábamat,
Szájam szörnyü halberdókat
Kiabált,
És söpörtem a kaszárnya
Udvarát.
Hősi pálya, hősi pálya,
Gyöngy élet,
Szégyen rám, hogy számot veték
Tevéled,
Hogy letettem cserkoszorúd
Fejemről,
Elhajíték puskát, seprőt
Kezemből.
Hej, de meg is vert az isten
Engemet,
Hogy elhagytam a vitézi
Életet,
Poéta lett belőlem, csak
Poéta...
Ott talán már káplár volnék
Azóta.
Ablakon,
Ott merengnek szemeim a
Silbakon,
Jár a faköpönyeg mellett
Föl s alá,
Méltósággal, mint valami
Kiskirály.
Sétifikáltam igy én is
Valaha,
Merthogy voltam, voltam én is
Katona,
Fekete-sárgára festett
Fák előtt
Villogtattam a hatalmas
Gyíklesőt.
Izzadtam a dicső borju-
Bőr alatt,
Bájos bakancs ékesíté
Lábamat,
Szájam szörnyü halberdókat
Kiabált,
És söpörtem a kaszárnya
Udvarát.
Hősi pálya, hősi pálya,
Gyöngy élet,
Szégyen rám, hogy számot veték
Tevéled,
Hogy letettem cserkoszorúd
Fejemről,
Elhajíték puskát, seprőt
Kezemből.
Hej, de meg is vert az isten
Engemet,
Hogy elhagytam a vitézi
Életet,
Poéta lett belőlem, csak
Poéta...
Ott talán már káplár volnék
Azóta.