Ahol senki sem látja itt a földön,
Bizarr szobormű áll. Pedig nem is hittem,
Talpazatja rengő fekete göröngyön
Örök mementónak állította Isten.

A szobor műve gyermeki, egyszerű,
Sárból van gyúrva és nem szép márvány kőből,
Gyermeket ábrázol, amint anyatejet
akar szívni száraz, nedvtelen emlőből,

Anyja takarja ruhájával szegényt,
És a gyermek sírva néz rá: kérve, vágyva . . .
Maga szenvedését is érzi az asszony
És kis gyermekéét kétszeresen látja.

Az anya szemében lángok gyúlnak ki
Egy rózsa lugasra emlékszik bomoltan,
Kendőjével könnyét törli gyermekének,
És az rámosolyog könnyei közt holtan.

Amerre én járok, összesúgnak a fák,
Nem dalolnak tovább a dalos madarak
És én mégis érzem, van kinek szívébe
Én hozom meg ősszel az új napsugarat.

Amerre én járok, elhervad a rózsa
Elfordul tőlem a lomb, a fa, a virág
Mégis érzem, tudom egy élő embernek
Szemében én vagyok az élet, a világ.

Amerre én járok, mindig sugdolódznak
És elfut előlem az állat is félve,
Mégis van valaki, akinek én vagyok,
Az öröm, a bánat, a fény a szemébe.

Amerre én járok, terhes a levegő,
Elhallgat az ének, a beszéd a zene,
Mégis itt a földön, örzőangyalomként
Valaki rám vigyáz, én vagyok mindene.

Ha hozzá elmegyek tavasz lesz az őszből,
Sötétbe fényt hoznak vidám napsugarak,
Szívébe néki én vígalmat teremtek.
Lelkének kínjában én hozom a nyarat.

Otthon melegében megcsókol, melenget,
Táplál minden jóval, vigyáz rám gondosan
Fekete szememben sugarakat talál,
S mesél nekem arról, aki egyszer voltam.

Az ő szeretete mindenre leplet tesz:
Bűnre, csábításra, bajra szenvedésre,
Mégis tudom, hogy én vagyok a büszkeség
Anyámnak gyönyörű, ragyogó szemébe.

Valamelyik holdas éjszakán,
Karjára vett Édesanyám
Csitított, csókolt csendben,

És messze térben, időben
Őt kerestem minden nőben,
És minden szerelemben.

Valamelyik holdas éjszakán
Leány asszony vagy angyal tán
Felemelte kezem,

S a kis rózsaszirmok fekhelyén
Valahol szívem rejtekén
Azóta emlékezem.

Valamelyik holdas éjszakán
Egy asszony ajka omlott rám
Mikor még gyermek voltam,

S eljövendő végórámon
Asszony ajka lesz a számon
Ha összeomlok holtan.

Valentini János festményéhez.

Szalmaágyon fekszik a lány félkönyéken,
Barna szép feje nyugszik a tenyéren.
De szemei nem nyugszanak; az ágy végén
Ott révedeznek egy ifju hangszerén.

Féloldalt ül az ágy végén a legényke;
Ám az nem baj, hogy rongyos a kabátja,
De a szive és szemei tiszta fénybe
Föllángolnak ahogy a leányt látja.

S féloldalról amint nézi mosolyogva
A leány figyelő arcát, keblét, nyakát;
Ujjaival a gordonkát fölhangolja
S adja lágyan epedő szivük dalát.

Hol a müvészet és önzetlen szerelem
Árasztja el a szép ifju sziveket,
Itt a kis szobán át süt a nap melegen
És reájuk egy ujvilág fölnevet . . .

A művészet iránt érzett
legkedvesebb tiszteletem jeléül.

Láttam Blaha Lujzát,
Budapesten láttam,
S hallottam énekét
Sok szinjátékban.

Alakitásai
S csengő, ékes szava;
Természetes gyöngy volt
Minden mozdulata.

És most a szegedi
Szinházi deszkákon
Mintha őt hallanám,
S Déri Rózsit látom.

Látim s hallom őtet,
Vidám kedélyével;
S természetes bájos
Elevenségével.

Déri Rózsi méltán
Blaha Lujza párja,
A szegedi szinház
Dalos pacsirtája.

Oh gyönyörrel játszó
Művésznő-asszonyom!
Fogadja emlékül
Üdvözlő szózatom.