Nagy csend van az erdészlakban,
csak a kályha duruzsol,
ontja áldott melegét,
melegszik bent Elemér.

El nem mozdul ablak elől,
csodálja a szép tájat,
hófehérbe borult fákat,
fel - fel bukkanó vadat.

Zúzmara a fák ágain,
hintáznak most a szélben,
egyik - másik nagyot huppan,
földet ér nagy morcosan.

Kis kutyája izeg - mozog,
kimenne már szívesen,
felveszi hát nagy bundáját,
indulnak az erdőbe.

Szánkója már megpakolva,
vastag kötél, kis balta,
fenyőfáért indulnak ma,
mindjárt itt a Jézuska.

Játszanak ők kutyusával,
jókat nevet Elemér,
elvész a nagy hóbuckában,
kis kutyája, kis Csibész.

Nincs már messze kiszemelt fa,
hancúrozva érnek oda,
előkerül most a balta,
nekifognak a munkának.

Fenyő tőnél Csibész kutya,
hófelhőket kapargat,
Elemér a kis baltával,
jó nagyokat oda csap.

Hamar kint van a kis fenyő,
felkerül a szánkóra,
megkötözve fekszik rajta,
így bizony el nem marad.

Elindulnak a szánkóval,
sietnek ők most haza,
sötét felhők fenn az égen,
havazás már közeleg.

Hétköznapi pszichológia?

Rozsdásan nyikorgó, olajozatlan, de nevetséges indulatok,
Mit kísér az agyament, leragadt, végzetesen eltorzult eszmeiség...
Ha már súlyossá torzult rögeszme, és töredezettek a tudatok,
Akkor
Ez már jóvátehetetlenül a lét halála, hiányos zeneiség.

Torzult lélek, töredezett ész? rögeszmés, beteglélek észkanyarok.

Vecsés, 2018. január 1. ? Kustra Ferenc

Enyém a születés, a szavak készlete,
enyém a tudásom, e világ nézete.
Lüktető rímképlet.
Önző hittel gyűjtök, megtörténhet bármi,
változó a ritmus, tenni és a várni.
Szívem dala élet.

Féltek és vigyázok, hisz engem is óvtak,
nevelgetett anyám szelídnek és jónak.
Egy gondtalan részlet.
Rég túl vagyok rajta. Emlék, tarkabarka.
Angyalok vigyáznak, Isten úgy akarta.
Szívem dala élet.

Enyém a lendület, a változás joga,
enyém a mértéke, a szabadság foka.
Nincs üres ígéret.
Hűséget fogadok, azért, mert szeretek,
imába foglalok családot, gyermeket.
Szívem dala élet.

Nem hiszek jóslatnak, nem hiszek átoknak,
a hajnal vet véget rémséges álmoknak.
Remény velem ébred.
Enyém, ami elmúlt, de enyém a jelen,
megbecsült minden perc, az út nem végtelen.
Szívem dala élet.

Keringőjét falevélnek
kíséri a napsugár.
Nevetésre elcseréllek,
gyermekmosoly mindig nyár!

Elkapni a táncolókat,
csókot is kap egynéhány.
Simul a szél pírt cirógat,
megpihen a szemhéján.

Nevet a nap, mint a gyerek,
vidám lesz az egész táj,
kacagnak a tarka színek,
ősz van itt, és mégis nyár.

A Nagy Háborúban

Első világháborús kétfedelűek nem voltak gyorsak
És csak alig hatezer méter magasságban csúcsosodtak?.

Az aviatikusok, akkoriban inkább felderítésre repültek,
Persze volt náluk egy rögzített földi géppuska, meg fényképező gépek.
A gépen pilóta, maga a kapitány lett,
Ő volt a tábor parancsnoka, kinevezett.
Hátul ült a zászlós, aki csak tegnap érkezett a táborba,
Miután az aviatikus iskolát, ügyesen kijárta.

Ahogy úsztak a légben a német állások felé, hogy ne mondjanak panaszt,
A kapitány visszafordult és mutatta, az ujjával, húzza meg a ravaszt.
A zászlós megértette, hogy most ki kell próbálni a fegyvert.
Lőtt egy hosszú sorozatot, így próbálta ki a gépfegyvert.

Lenézett a tiszta légben, le a földre, de nem tudta, hol vannak,
Pedig iskolában tanulta, eleget tett a feladatoknak.
Elővette a térképet, lázasan kereste, a tájékozódási pontot,
Ekkor a homloka köré, a koszorúba kötött büszkeségen, gyorsan bontott.

A fülke ellenzője mögé lehajtotta a fejét, hogy a szélben lássa a térképet,
Aztán nagy nehezen felismerte a táj, váltakozó körvonalait és fellélegzett.
Az országutak, mint frissen mázolt, gyönyörű pántok kígyóztak mezőkön és erdőben,
Aztán felismerte a száznyolcas magaslatot, és úgy érezte, bent vannak a révben.

Közben a tágas és kopár tét körülöttük maradt, de a fiatal fiú úgy érezte,
Most nagyon boldog, ezt vágyta, és a látóhatárt elborító alkonyat csendjét élvezte.
A föld is lassan rózsaszínűvé vált, a lövészárkok, halálos, kék patakként folydogáltak.
A reims-i katedrális és az őt körülvevő házak népei még egyszer megcsillantak?
Az volt az érzése, mintha a kis, törékeny repülőgép csak állna a levegőben,
És együttesen, elmerengve néznék a nap haldoklását...sötétedő, lázas légben.

A zászlós arra riadt fel, hogy egy elfojtott, szétoszló zaj csapja meg a fülét,
És lenézve látta, a gép alatt puhán himbálódzó füstgolyó közelségét.
A zászlós nem ijedt meg, még csak ez volt az első bevetése,
Minden tetszett neki, a gránátfüst meg, mint virág ékessége?

A kapitány tudta, hogy ebben a magasságban lelőhetik és már sötétedett.
A gépet így hazafelé fordította, a zászlós készített már felvételeket.

Az est, sötétedő kék hamuja, mint fénylő por lepte be a földet.
Az est hűvösségében lassan el is érték messzi repülőteret.
A zászlós túl volt egy bevetésen, az elsőn és lőtte a légteret?

Vecsés, 2015. július 18. ? Kustra Ferenc - Joseph Kessel: ?A repülőtiszt? c. regénye ihletésével írtam.