Vers Erkel Ferenc Bánk Bánjára
1956 emlékére hivatkozva
HAZÁM,HAZÁM

A HAZA MINDENKIÉ ! A haza a NÉPÉ !
nem párté.,nem uralkodóké,
nem gazdagoké , nem a szegényeké !
a Haza a tiéd, az enyém, a te gyerekeidé ,
az én unokáimé ,a hajléktalanoké
a becsukott gyárak munkásaié ,
a földnélküli parasztoké és a földet művelőké,
a tanyasiaké a városiaké, özvegyeké
és a fiatal asszonyoké
akik még szeretnek a jóké és a rosszaké is
a HAZA MINDENKIÉ ! ,
s a jobb életért külföldivé lett testvéreinké
az itthon maradottaké , az orvosoké ,
a nővéreké és az ápolóké
akik ápolnak minket ,a közmunkásoké,
akik leveleket söprögetnek , mert csak ennyi a dolguk
és éhbér a bérük, a tanároké akik a nemzet
örök napszámosaként nevelik gyermekeinket ,
az ácsoké és kőműveseké akik építik otthonainkat
szóval a Népé a haza,de a HAZA MINDENKIÉ !
a hazát nem lehet elvenni sem származás
sem világnézet miatt nem lehet kitagadni
belőle egyetlen fiat sem
se azért mert baloldali sem azért mert liberális
sem azért hogy szíve jobb oldalt dobog
a haza azé is aki szélhámos, aki csaló
és azé is aki farizeus a HAZA MINDENKIÉ
aki ide született, aki itt él, itt hal , aki
ha szenved bánatát megosztod ,
aki tudja mi a karikás ostor és
mi a futóhomok , a szél száraz homokverése
s tudja hogy este jó s milyen jó az otthon,
a HAZA MINDENKIÉ , a falusiaké akik köszönnek
mindenkinek akik velük szembejönnek ,
a fejkendős asszonyoké akik tavasszal
a házak elé gombocskát ültetnek ,
a HAZA MINDENKIÉ az árulóké is , azoké is
akik hamis híreket adnak , a gonoszaké is
akik még köztünk vannak
A haza a NÉPÉ akik között aljasok is vannak
s vannak megtévesztettek és olyanok is
akik elvakultak , szelídek és gyűlölködők
az övék is mert a HAZA MINDENKIÉ
a fiataloké s barázdás arcú öregeké
akik a megtérés szekereire várnak
s a fiataloké akik még iskolába járnak
az Amerikába kitántorgott hárommillió
elődünké, ötvenhatos menekültjeinké
de nem a pártoké, nem az egyházaké nem a hivataloké
nem azoké akik épp hatalmon vannak
és az ellenzéké sem , akik hangja sokszor hallgat
A haza a NÉPÉ ! a HAZA MINDENKIÉ !


(Facebook: Dr.Bajkai István video feltöltése 2016)

Ó mennyi helyen jártam én
szép magyar hazám,
hol láttam minden földi jót,
hol nyomort és bukást.

Ó!Mennyi kincset rejt e föld
szép magyar hazám!
És mégis fázik,éhezik
rengeteg család.

Van ki éhbérért dolgozik
sínylődik bután
és mégis tűri szótlanul
a ráterhelt igát.

Más felhalmoz minden földi jót
kincset ,palotát
s földbe tiporja nemzetünk
ősi szent jogát.

Mit érsz az elhabzsolt javakkal
ha átok száll reá?
Eltiprod,porba sújtod
szép magyar hazánk.

s ha eljön az utolsó óra
hiába vagy király,
te sem viszel majd magaddal
csak egyetlen ruhát!

Imbolyog felém az éjben néma árnyuk.
Mint büszke árbóc foszlott rongyai
Viharvert hullámok torló vizén:
Fakó arcuk felbukkan a sötétben,
Majd halványulva ismét elmerül.

Imbolyog jő a gyászos szent csapat.
Véres sebajkat ennek melle hord.
Amannak homloka. Sápadt arcukon
Mosott szivárgó könnyük mély barázdát,
Ziláltan lengnek csapzott fürtjeik -
Így jön felém a bánatos csoport.

Miért jöttök így, széjjelzilált sorokban?
Hisz egy végzet viharján elsodort
Nép vagytok - és komor, szent gyászotok
Egy fájdalomnak terhes lobogója!
Egyetlen átkos, ősi sorsharag
Formálta egykor földi létetek,
Hogy áldozatként kellett halnotok . . .

Halálmezőnek csüggedt bujdosói,
Kik éj ködében tépelődve jártok,
Bomlott sorokban baljós néma árnyként
Hordozva földi dúlt formátokat:
Ó jöjjetek közel . . . had lássalak!
Elég, elég. . . csak így. . . csak ennyire. . .
Mert jaj, talán még őrületbe ejt
Közelségtek lenyűgöző varázsa . . .

Te tűnsz fel ott golyóktól átlőtt mellel
Ó dermedtarcú trágikum-király. . .
Emitt te bukkansz fel hirtelen
Költő vezér elázott véres arccal. . .
Vad-kan hasított izmos melleden
Az alvadt vér nehéz, kuszált csomókban
Sötéten és ijesztőn csüng alá. . .
S amott keresve enyhítő magányt
Mily tébolyultan lángol föl szemed,
Mint fáklya-tűz, melyet titkos vihar
Magába fojt, majd szítva fellövel,
Hogy izzó fénye szinte elvakít:
Te jársz bolyongva költő-óriás!
A hajdanán oly tisztes arcredők
Mily torz-írása lettek dúlt szívednek,
Mit láthatatlan gondok bús raja
Lassan megőrölt. Lankadt két kezed
Szorítja még a bottá nyűtt vonót -
Most itt bolyongsz fájón és keserűn,
Áhítva szebb jövőnek álmait,
Mik szívedig nem jutnak el soha. . .
S mögötte, jaj, ki jársz orosz pikának
Szívedbe tört tompúlt-rozsdás hegyével
És csontjaidra sűlt torzult tagokkal,
S nagy fénytelen, mésztől perszelt szemekkel?! . . .
S irtózatos! Mint tátong szörnyű sebhely
Ott végzetterhes, büszke, elborúlt,
Komor fényű, mély árnyú homlokon
Hirdetve honfibúnak tébolyát!
S miként követnék gondok rémei:
Hogy fellobog kisértetes világgal
A vak távolba szegzett dúlt tekintet! . . .

Mi búsabb? Látni itt ez arcokat?
Vagy látni túl az árnyalakokat,
Kik sűrű rajban, mint gyászuszály,
Rejtelmesen a holt csapat nyomában,
Fátyol-takarta arccal szállanak:
A meg nem vívott harcok diadalma -
Az érett korban megdőlt tetterő -
Egy nemzet sorsát oldó bölcsesség -
Jövőbe látó szent prófétaság . . .
Vagy legbúsabb, hogy a jövő ködéből
Kivillan itt-ott egy-egy véres arc
- A végzet árnya ül a homlokon -
Hogy egykoron, ha sors-órája üt,
Csapzott fürttel, némán, boldogtalan
Vegyüljön el a holt csoportban itt,
Mint nemzet-létért újabb áldozat!? . . .

Az éjszakának ködlő sűrűjében
Lebeg, lebeg, a téboly angyala.
Arcomba csap az éj metsző fuvalmán
Az ős-végzet fagyos lehellete.
Mély kábulatban hullok le a földre.
Rajzik körül a gyászos szent csapat,
S hiába várom -: hosszú bús sora
Nem ér véget, nem ér, nem ér soha . . .

Felettem ég a déli perzselő nap,
Köröttem mély csend, lélek nincs sehol.
A szemhatáron ég, föld egybeolvad
És elmosódik, lassan összefoly.

Oly mozdulatlan, hangtalan a róna!
El-elrepül felette egy madár
És a magasban egyet-kettőt szólva,
Alább ereszkedik - és tovaszáll.

Ki-kicsillan a távol falu tornya
Szeliden kéklő lombsátor megett,
Ide hallatszik halkan, elmosódva,
Amint konditják hosszan a delet.

Toronyirányból tart felém egy ember,
Vállán kapája, - csendesen halad
S mig szembe néz a néma végtelennel,
Tekintetében biztos öntudat.

A homloka sürün barázda-hintett,
Napbarnitott, de büszke és merész,
Arczán verejték ül, - de a tekintet,
Az a szabad, nagy végtelenbe vész.

Járása lassu, mozdulata ritka,
Körötte, benne, nyugalom honol,
Puszta nevelte, rónaság tanítja
S az a tanitó fenséges, komoly

S hogy elhalad a déli verőfényben,
Kalapot billent - köszön csendesen,
Tovamegy szótlan, - én csak nézem, nézem
S egy gondolat fut által lelkemen;

Te vagy a nemzet, rónaság lakója,
Te vagy a mult, ki jövendőnk marad;
Olyan vagy népem, mint hazád, a róna:
Komoly és méltóságos, hallgatag

S amint az ember ment a pusztán végig,
Népek nagy utján igy mégy nemzetem;
Haladsz - szemünknek láthatatlan czélig
Nyugodtan, büszkén és fenségesen!

Káprázatos fény, büvös álom
Dereng a felhős láthatáron.
Aggódva néz körül a nemzet;
Olyan szokatlan még a szemnek.
De száll a köd. Hajnal van ujra;
Virrad már, virrad, halleluja!

Virrad már! Látni a nagy utat,
Mit tett e nép s mit még befuthat
S ereje biztos tudatába
Most ismer immár önmagára.
A rónaságon, rengetegben
Örömfény lángol a szemekben.

De fényből árnyba, a homályba
Egy gondolat száll - és nyomába
Százezrek sohaja támad.
Hol tizenhárom bitófának
Árnyéka int, hív napkeletrűl,
A föld egy perczre összerendül
S a milliók egy pillanatra
Ott élnek mind egy gondolatba.

Egy gondolat! Csak az jut nektek!
Aztán tovább, - a meredeknek!
Előre! Hív a munka láza,
A nemzetnek szent hivatása.
De éltek soha nem feledve,
Csak eltakarva, nem temetve,
Mint mély redő a hősnek arczán,
Mint néma jaj egy nemzet ajkán.