Van-e a távolban nekünk felcsillanó kis reménysugár,
Ha az utunkon defektet kapott a fakerekű batár?
Van-e kiút az egyre mélyülő sárkátyúból már,
Ha kiderül, hogy ez egy mindent beszippantó mocsár?
*
Összekötözött
Bokával menekülni?
Kínlódva várni!
*
Kilátástalan,
Ha nincs kilátás hegyről…
Futni? Csermelyből?
*

Mindig van remény, mondják az okosok, bizakodók!
De tudják-e, hogy csak híresztelik, ők a megmondók?
*
A gyakorlatban
Mi valamirevaló?
Életiskola!
*
Megoldások és
Vágykeltők, erősítők.
Kilátástalan?
*

Van, hogy a tornyok is csak úgy magukba dőlnek,
Mert amik magasak, azok le is fekhetnek…
Összedőlhet, mert berobbantják, vagy lassan, földrengéstől,
És ha még látjuk is, akkor szív remeghet rettegéstől…
*
Pap, ha prédikál,
Ő megmondja a tutit!
De kinek? Mi bűn?
*
Befolyásolhat
Bármi, ami szembejön.
Negatív utak.
*

Ködben menve eltévedni, nem is olyan nagy művészet,
Ott hamar megérzi tévelygő, mi kéne… az egészet.
A ködben biz' nincs okosság, csak botorkálsz, mint vak a sötétben,
És nem tudod, mi lesz a vége… mint rózsaszín leányregényben?
*
Megoldások és
Lehetőségek. Vágyak!
Reményvillanás…

Vecsés, 2015. július 2. – Kustra Ferenc József - Versben és senrjúban írva

Láttam már szebb napokat,
Madarakat táncolni a nyári szélben,
Gyerekeket játszani a napsütésben,
Örülve, kacagva, derűbe borulva.

A nyári napfény, mint mennyi sugár,
Ragyogott e békétlen világra, s tudtuk jól,
Gyermeknek lenni isteni kiváltság,
Mint tudatlan angyalok, szelíd jótevők.

Lelkem virága ám hamar elhalt, hol
Remények, álmok, csodák,
Mint délibábok tűntek el hirtelen,
S helyüket üres terek pótolták.

Mára lettem, aki lettem,
S vagyok, aki vagyok:
Maga a múló valóság,
A megismételhetetlen semmiség.

2013.

Egy veréb csapat,
Etető körül zajong.
Terített asztal!

Ki kapja-marja,
A szemfülesnek könnyebb.
Így szól a törvény!

Tengelic kivár,
Most engedékeny, szerény.
Maradék gyűjtő.

Földön is magvak,
Kis cinkének alkalom.
Bátorság próba!

Leszáll egy galamb,
Apró raj széjjel riad.
Testesült erő.

Avarra ringva elterül a megsárgult levél,
Hőségtől a lombok alatt már az őszbe alél.
Szomját olthatta volna, de hisz alig él a fa,
Így önmagát, mint őszi villanást feláldozta.

Példáját követte megannyi jólelkű társa,
Így késztetve az öreg fát még megmaradásra. Augusztus vége talán hoz megmentő nedvet,
Hűvös árnyéka ha reményt kap, sokáig élhet.

Leveleknek hűsége, mint-a hazaszeretet,
Csekély áldozattal generációkat menthet.
Oktató példákkal szolgál az Anyatermészet,
Benne rejlik mindenre a megfelelő képlet.

Sápadt arcú virágok nőnek lelkem mezején,
Hol hitét vesztett nárciszok hullajtják halott szirmaikat,
És a sötétség felett megbúvó Napfény csak üde álom talán,
ez vagy, te álnok, bús reménytelenség.

Lelkem tévutakra taszítod, s depresszióm
Kietlen börtönébe száműzöl, hol szívemet,
Mint üveg-tiszta kristályt, töröd szilánkokra,
S életem gyökerét alantas férgekkel rágatod.

Elfutnék, elbújnék, ha tudnék tetőled,
De nyomomban jár fürge árnyékod,
Mely lesújt erőtlen testemre, s a félelemtől
úrrá lesz a bánat jéggé fagyott ereimben.

2013.