Mint virágnak a méhek,
Mint fáknak a fények.
Mint az olvadó hó
az őszi vetésnek.

Mint anyának a gyermek,
Mint friss harmat a kertnek.
Mint embernek a barátja,
hogy ne éljünk hiába.

Mint egy falat kenyér az éhezőnek,
mint egy kis apró, az utcán ébredőnek.
Mint egy pár kedves szó,
a szívedhez közel lévőnek.

Mint éjszakának a hold, s csillagok,
mint nappalnak a ragyogó szép napok.
Mint kedvesedtől aprócska szavak,
mellyel jelzi neki csak te vagy.

Mint száraz földnek a megváltó eső,
mint tikkadt nyájnak a kövér legelő.
Mint madárnak a kedves etető,
melyből falatozva megjön a friss erő.

Mint hajósnak a jó szerencse,
mint vándornak a vastag kelme,
hogy ne fázzon a hidegbe.
Ennyire hiányzol, TE.

Az én drága ki unokám
úgy hív engem: Tata,
olykor azt is hozzáteszi,
hogy Te nagyon buta.

Buta lennék? Talán, lehet,
korom nyomokat hagy,
elszáll néha a gondolat,
akkor kihagy az agy.

Feleségem meghallotta,
hogy hív az unoka,
eszébe jutott hát Neki
egy hasonló csoda.

Ösztönösen, vagy akarva
azt mondta: Te Tatu,
én pedig azt mondtam Neki,
akkor Te vagy Mamu.

Játszadozunk, diskurálunk,
egymást mosolyogjuk,
szórakozunk, mint két gyerek,
egymás kezét fogjuk.

Nemrég múltam el tizennyolc,
fiatal a korom,
ilyen az én Tata sorsom,
ezt örömmel mondom.

Az ősz bús szele már
Ringatja a sárgott levelet
Holló ruhás asszonyok
A templomba gyűlnek

Gyász könnyel áztatják
Az ódon templom kövét
Egy leány van ott csupán
Kinek arcán már nyugalom ül

Sírnak mind az asszonyok,
Miképpen sírt a leány is
Gyászoló szívnek megnyugvást
Már semmi sem adatik

Hitt és remélt
Bízott a csodában
Mégis ő fekszik holtan
Lágy-őszpiros ruhájában

Az ősz bús szele már
Ringatja a sárgott levelet
Holló ruhás asszonyok
A temetőbe gyűlnek

Rózsák fája alatt
Már ott tátong a sír
Pihenj meg szép-kedvesem!
Álmod legyen csodaszép!

Ti férfiak,kik egyre azt mondjátok
nem értenek meg titeket talán
s mégis mindennap új kalandra vágytok
keresve a rég elmúlt csodát.

Felkorbácsolt vágyaitok húrján
mért vágytok mindennap másik nő után?
Hisz ott áll mellettetek, kit a sors elrendelt
ki jóban-rosszban megbecsül talán.

Miért tiporjátok gyönge fájó szívét
felajzott vágyakért pőrén, ostobán?
Tönkretéve minden vágyat és szerelmet
s cserébe kapjátok a társas magányt.

És ha egyszer végül egyedül maradtok
nyüszítve, sírtok mint kóbor kutyák
pedig ti tettétek tönkre ami szép volt!
Mért nem értitek meg?Nincsenek csodák!

Én mindig mertem,
és sosem veszítettem.
Mert az egyenes út,
az tetszett nekem.
Egyenes úton haladtam,
emelt fővel ragyogtam.
De lelkem árva volt,
egy társra vágyott.
Utamba kerültél,
lelki társam lettél.
Utamról letértem,
TE lettél a VÉGZETEM.
Most egymást imádjuk,
a mennyországot járjuk....
De én nem egyenes úton járok már,
göröngyösön...s nagyon fáj.
Mert a göröngyösön félre lépek,
s sebek kínjai közt élek.
Sántán, sebzetten toporgok,
azt sem tudom hova haladok.
Egyenes útra visszatérnék,
de már nem a régi lennék.
Lehajtott fővel haladni,
nem lehet ragyogni...
Már semmit sem merek,
félek hogy veszítek...
...mert göröngyös úton járok,
s az egyenesre vágyok...