Joie De Vivre Chopin

Egy ló
fehér csikkal a homlokán
száguld feléd
a hangokon

és én is
aki teérted ágaskodom
vágtatok
szügyig a vízbe
lehet pocsolya
lehet tenger
csak a tekinteted
keresem

felemelt fejjel
büszkén
sugárzó tekintetemmel
szemeid tüzét
keresem

a kék szitakötőket
hogy repüljenek
hozzám
szerelmesen
vagy csak vágyakozva

kezemben
lázrózsáimmal
várlak
felöltözve
talpig vágyban
s álmodozva

kitakart
forró lüktető
vágyamat
viszem neked

csodáid előtt
örökkön örökké
térdrehullva
mint a ló Chopen
hangjain
fehér csikkal a homlokon

teérted vágtatok
mindhalálig
szelíd s vad lóként
teérted ágaskodom
mindhalálig

térdrehullva
karjaid s tested gyönyörű
ölelő igájába vonva
a forróságtól dideregve
a forróságodtól vágyakozva

Sorsomat már fent megírtam,
Ám, leszületéssel felejtődnek a megírtak.
Nem értettem a történtek okát,
Tudtam, senki sem kerülheti el sorsát!
Szükség volt a más állapotra,
Hogy bekövetkezhessen a csoda!
Nagyon féltem, de hittem,
Istennek célja van velem.
Mély álom után, ébredéskor,
Már megjutalmazott Istenem!
Átélhettem más állapotban a létet,
Ébredéskor áthozhattam a képet!
Aranyszínű energia függöny kísérte érkezésem,
Ahogy a csillogó fénykapun átléptem.
Csodálatos fátyolként lebbent a térben,
Köszönöm Istenem, hogy ezt megértem!
Míg mély álomba merülve nézegettem,
Láthattam, hogyan dolgoznak értem!
S ahogy, lélekként közlekedtem,
A lélekpáromra ráismertem!
Amit, földi testünk addig eltakart,
Azt, a lélek most könnyen áthidalt.
Földön túli érzést magammal hoztam,
Mely ősi kötésünk által lángra lobbant.
Megtörtént hát a csoda,
Ehhez szükség volt a más állapotra!

Már persze érthető a dallam
fülemnek,
tán nem is akartam
pedig megfakul az árva lélek
és ahogy mondom,
kérve kérve
mint egy fűszálon rigon
ezt a rím miatt írom
neked, ha érted
vagy találsz egy szélmarást,
ami a felhőkbe intene
de ne
de ne
maradj magadnak
vagy inkább sokasodjál
nem érted úgyse
hogy is lehetne másként
mit regélek
csak apró ajándék
gyepűlve talán
mint mikor egy
kisfiú nagyot talál
s ha már értette a szókat
csak így utólag
bizony-
lehet talán valami látomás
amibe repül egy
kavics
kicsit derül
akar, s takar
ahogy egy forgó szél amely elül
de fogadd észrevétlenül

Rég láttalak kedvesem,
Hiányodtól sokat szenvedek!
Olykor magam elé révedek,
Lám, rád talál a képzelet.
Majd két szemed tüzében elégek.
Csak mosolyogsz és nézel,
Ahogy utolsó emlékemben megőrizlek!
Látom minden rezdülésed,
Hallom bársonyos hangodat.
Mintha most is szólnál hozzám,
S én örömmel válaszolok.
Érzések kavarognak,
Képek peregnek,
Mint a néma filmekben.
A szavak néha eltűnnek,
Az energia rengetegben!
Búcsúzóul átölelsz,
Én boldogan simulok hozzád,
Biztonságot nyújtó karjaidba.
Pár pillanatra, együtt ver szívünk,
Ám mostoha az élet,
S szétfoszlanak a képek.
A távolból még kedvesen,
Visszaintesz nekem.
Ne félj Kedves,
Míg élek megőrzöm e képet,
S amit irántad érzek!
Csak ez maradt meg nekem,
Majd, ha szólít a végzetem,
Utolsó képként, boldogan átviszem!
Majd egyszer, ott újra találkozom veled,
Addig, híven őrzöm lelkemben,
Az őszinte, mély szeretet.
Egy örök életre drága szerelmem!

Mellkasodon kék erek futnak
édes melleid felé
amik
tenyerembe férnek
gyönyörűek
bimbóik
kis gombok
szerelem kemények
ahogy hátradőlve
támaszkodsz
ahogy a kéj
pírja
ömlik el
szép arcodon
Ó kár hogy csak fénykép vagy
ha valóság lennél
én
egész lényedet
szorosan átölelném
s mozdunlnék veled
finoman
ezen a terülj asztalon ahol ülsz
szét tett gyönyörű
lábad közére
lenézve nézhetnéd
ahogy
kis szőke bozontod
alatt
a férfiasság
szemérmes ajkaid közé
nyomul
s kagylócskáid szorosan
ölelik
hogy bejárja mélyed
hogy
jajongó
ujjongásodig verje a kéjed
hogy már te is lökj önkéntelen
míg karjaiam közt
elalélsz szerelmesem