Talán e század lesz a végső,
s néha gyötör a félelem,
mi lesz, ha bűnök tengerében
veszni látszik az értelem?
Néha könnyeim halmazában
ezernyi kín közt ébredek,
örökös harcban e világgal,
mely megannyi mindent tönkretesz.
Nem vagyok több, mint apró porszem,
mit szerte-szét hord a kósza szél,
üvöltve, nyögve, vad viharban,
de mégis mindig jót remél.
Ezernyi évnek viharában
átléptünk annyi mindenen,
de mégis mindig talpra álltunk,
sosem győzött le semmi sem.
Az ember annyi, mint apró porszem,
de hegyekké lesz, ha összeér,
s egymást karolva, összefogva,
a végén úgyis célba ér.
Mert hiszem azt, hogy jó az ember,
s e sokat nyúzott nemzedék
összefog, hiszen unokáink,
gyermekünk léte most a tét.

Róka koma gyorsan szalad
félti vörös bundáját,
mindenképpen le kell hagyni
mérges vadász kutyáját.

Rosszul tette, hogy egy tyúkot
ellopott a tyúkólból,
jobbra – balra ugrándozva
menekül a golyóktól.

Vadász, kutya már lemaradt
megmenekült a ravasz.
Holnap nem megy ő már tyúkért
jó lesz helyette kakas.

Szikrát csiholt drága arcod
magányos szívem mélyén,
nevető napfény csillant meg
talányos szemed kékjén.

Elvarázsol, mikor látlak
szerelmes szív ékszere,
hangod édes muzsikája
angyaloknak éneke.

Elfogott a sötétség ura
egy lélekvadász portyán.
Könyörgő sikoly szállt az égbe,
angyal vitt hát a vállán.

Hit terített bús szellememre
köpenyt, ami ráfagyott,
kihűlt pokolban körbevesznek
perzselt szárnyú angyalok.

Nagy munkának álltam neki
eldugult a lefolyó,
ha nem merem ki a vizet
elúszik a folyosó.

Hát, akkor álljak is neki
egy jó kis eszközt hoztam,
kőkeményen dolgozom én
folyik is a víz rólam.

Ugyanannyi víz van benne
nem találtam a hibát.
Ezzel talán nem jó merni?
Fene eszi a szitát!