A mi zászlónk: piros, fehér és zöld!
Magyarnak lenni az érzés: fennkölt!

Ide születtünk, miért kellene ezt szégyellni?
„Másoknak”, "máshol" miért lehet büszkének lenni?
Amikor forradalom volt kifolyatták apáink a vérüket,
Ezzel megmutatták az igazi, főleg, igaz-magyar lényüket.

Túléltük a mongolok kegyetlen támadását,
Török sem állította meg a szív dobogását.
Folyt bizony a magyar vér, ezernyolcszáz közepén.
Sőt, ezerkilencszázban is majdnem a közepén!

A magyarnak fontos, hogy a magyar szívek dobogjanak,
Meg, hogy mindig megfeleljenek a nagy kihívásoknak!
Egy évezrede eleget teszünk... élethullámoknak.

Itt élnünk és halnunk is kell!
Érdemes légy… az élettel!

A mi zászlónk: piros, fehér és zöld!
Magyarnak lenni az érzés: fennkölt!

Vecsés, 2013. november 7. - Kustra Ferenc József

Aznap reggel mi magyarok nagy napra ébredtünk,
De még senki nem tudta, hogy ez lesz az ünnepünk.
A kicsi fellázadt, vicsorította fogsorát,
A nagy Góliát meg csak állt, nézett napokon át.

Jött a nagy hadsereg, tankok, hazánk hős fiai ellen,
Kisfiúként láttam százötvenhárom tankot Pest ellen
Menni, hogy ott fiainkat leöldököljék…
Novemberben rövid szabadságot törölték.

Mind, az egész világ rólunk beszélt,
Nép örömében vesztette eszét,
De vezetőink idegen csicskásai voltak…
Idegennek, haza ellenében meghajoltak.

Szívünkben az október huszonharmadika
Nagy nap volt és marad is, mint jelkép; rabiga.
Imádkozzunk, hogy többet ne történjen
És tegyünk, hogy a szívünk ne feledjen.

Vecsés, 2011. október 15. - Kustra Ferenc József

Történelmi emlékezés…

Belesodródott a hazánk az őszbe,
Tavasszal meg holtakat... szél lengette...
Lánctalp kínos nyikorgása zavarta a csendet…
Csattanás? Nem kósza... tankágyú lövés lehetett.
Belesodródott a hazánk az őszbe,
Majd jött tavasz is… a bitók ideje…
Belesodródott a hazánk az őszbe,
Tavasszal meg holtakat... szél lengette...

Vecsés, 2018. december 4. – Kustra Ferenc József – írva: triolett versformában. Nyolcsoros strófa, amelynek mindössze két ríme van, és a kezdő sor háromszor, a második kétszer tér vissza.

Bozontos felhők közt
Átszűrődik pár foton
Vissza verődik az ablakon
Integető fák lágy sziluettje.

Zümmögö szélbe hasít a csend
Egy pillanatra
S az árnyék megnyúlt alakja
Elidőz körülöttem.

Ringva száll a pára
A távoli ismerős tájra
Aztán lassan belemosódik az est
A holnap hajnalába.

Dagadó aranyló sarló
Ékköve az égnek
Ciripelve ébred
A hold
Megannyi régi képet kiold
Lelkemben.

A kávéház ablaküvegén
Esővíz s a por elegyén
Megtapadva
Kinn rekedt a hétköznapi
Város szürke zaja.
A kőburkolaton
Hajnali zápor
Nyomain visszaverődnek
A délelőtti sietős árnyak
Az ásító házak

Cukorüledék maradt a csésze aljában
Édesítve pár gondolatot
S a szavak között kávéízzel
Keveredik a dohány füst

Ráérős percek
Az asztalra telepednek
Könyökölve..
Még egy ideig magamban
Elidőzök a gondolattal...
A duruzsoló embertársaságban
...elmondhatom...sziesztáztam

Rövidesen elballagok
A sorok végén kikacsintok