Ne kérdezd tőlem ki vagyok,
azt sem, hogy miért jöttem,
nem tudom. S nem is akarom,
csak itt vagyok, s magam sem értem.


Talán a hangod csábított
még hallom fülemben, s érzem,
ahogyan halkan duruzsolsz,
s fülembe súgsz annyi szépet.


Ne kérdezd, mit is akarok!
Nem tudom. Nem értem én sem,
de a szerelmed akarom,
nem félig, hanem egészen.


Ne kérdezd, miért szeretlek!
Nem tudom én sem, de érzem,
akarlak, mint egy üstökös,
mely mélyre hullik az égen.


Ne kérdezd mi benned a jó!
Őrült vagyok. S annyira félszeg.
Nem akartam, de itt vagyok,
hogy tiéd lehessek egészen.


Ne kérdezd, meddig maradok!
Nem tudom. Neked az élet
mennyit ér? De én akarom!
Örökké veled, míg élek!

Létezik-e véletlen?
Vagy hívjuk sorsnak?
Véletlenül nem teszünk és mondunk dolgokat!
A véletlen nem változtat sorsokat,
Se nem ad vívott harcokat!
Véletlenül nem tudsz hitben járni,
se igaz embernek maradni!
Véletlennek hívjuk olykor,
mit nem magyarázhatsz sokszor!
Isten sem véletlenül,engedte fiát engesztelésül.
Ne bízd soha véletlenre a kegyelmet!
Tudd, hogy az Úr téged megváltott!
Érted mindent odaadott.
Nem nézte te mit tettél,
Hű voltál-e s szívből szerettél!
Mégis elküldte a számára legkedvesebbet.
Ki meghúrcolva vitte a terhet!
Büneink súlya nyomta a keresztet.
A halál sem tántorította meg érted!
Ezért hát soha ne bízd véletlenre,
mi elvezet a kegyelemre!

Csoda szép nap a mai,
Hűvös téli szellő kíséri.
Sétálunk boldogan, hisz a hangulata csuda jó.
Mihez semmi sem fogható.
Veszek egy nagy levegőt, érzem szinte megdermed az arcom.
Nem messze tőlünk gyerekek boldog játéka töri meg a csendet.
S az apák szelíd hangja,
Mivel gyermekeit rendre utasítja.
De várj, mi történik? Az ég miért sötétlik?
Uram mi történik?
Miért sír az ég is?
Futva irány haza,
Az ártatlannak nincs választása.
Nem gyerek nevetés amit hallunk.
A szíréna váltja hangjuk.
Ember, ember ellen!
Istenem ne engedd el kezem.
Miért kell a háború?
Kinek jó ha a nemzet szomorú?
Körbe nézek szívem nagyot dobban.
Nem látni már jatszó gyermeket.
S a büszke apák is eltűntek.
Istenem el ne engedd kezem,
Segíts szeretteim megvédenem!
Elmúlik majd tudom jól,
S nem marad utánna semmi jó.
Létezik az igaz megbocsátás?
Letenni a terhet mi nyomja szíved,
Hogy életed újra felépíthesd?...
Istenem el ne engedd kezem, védd meg az ártatlant.

A poéta…

Érzem, ahogy sötétedik, a fény-sötét, féltőn ölel át,
Egyesít az ég és föld között a nagy semmiség terén át.
Elmegy a napfény, messzi útra indul,
Terjed a sötét és vakon kivirul.

Az éjszaka dalára mindig figyeltem,
Ma is olyan, mint… feszített húr a lelkem.
Estefelé az asztalnál írnak a Poéták,
Alkotnak, jókat, nekik nem gond, gyűlnek a strófák.

A fény lassan láthatatlan lesz, de a maradék,
Még lilás-vörösben játszik… csak álom-szakadék.
A Poéta, hogy lásson, gyújt, legalább két gyertyát,
Lúdtolla hegyét megvágja... keresi fortélyát.

A gyertya fénye keveredik, a legutolsó napsugárral,
Ami beóvatlankodott a szobába, és eltűnik mával.
A Poéta a lúdtollát tentába mártja, gondolatát
Bőszen papírra veti, novellát, lírát és aforizmát.

A Poéta a saját gondolatai között lépked,
Magányosan csak álmodik, gondolatokat letépked.
A gyertya lángja táncolja a naplementét,
Ő meg nézi, közben lélekből írja versét…

Vecsés, 2012. november 1. – Kustra Ferenc József

A tegnap, örömet hozott,
De idő, mára visszakozott…
A jövő, még nem szándékozott…

A tegnapban, még meleg lángban éltem,
Mára ez már parázs lett, én úgy vélem…
Jövőre, a zsarátnokom is kihűl nékem.

A múlt idő lábjegyzetében minden szépet olvasok,
Mára már kiderült, hogy nem igaz, a hunyó én vagyok…
Jövőre, egy szakasznyi „adj király katonát” sem kapok…

Elporladt a sok közös örömünk,
Az idő magával vitte, tán’ hitte, ez örömünk…
A marha idő… ő is elporladt! Öröm ez nekünk?

Vecsés, 2016. augusztus 23. - Kustra Ferenc József – íródott, mint visszaemlékezés…