Anyámnak nem volt drága ruhája,
nem volt semmilyen ékszere,
mégis: azt mondta, olyan gazdag,
s több kincse van, mint bárkinek.


Emlékszem: milyen szép volt az arca!
Bármily fáradt volt, nem pihent,
s olyan szépet varrt szakadt ruhánkra,
néha szinte a dísze lett.

Amikor néha rosszak voltunk,
megdorgált. S mégis: úgy ölelt,
szinte éreztem, hogy sugárzik
belőle ránk a szeretet.

Mikor álmomból felriadtam,
nem szólt. Ölébe ültetett,
s úgy ringatott el édes dallal,
amíg rám szállt az éji csend.


Anyám hangja, mint csengő dallam,
ma is úgy hangzik fel nekem,
mint a legszebben szóló hang, mely
fülemben most is visszacseng.

Ma már nem dalol. De nekem mégis:
a hangja épp olyan kellemes,
bármily halkan szól, érzem benne,
hogy ma is ugyanúgy szeret.

Imádkozom. Kérem az Istent,
hogy még sokáig tartsa meg
köztünk, hisz tudom: nem lesz többé
senki más, aki így szeret.

Úgy gondolj rám, mint álomképre,
amely a múltban létezett
titokban, néha felvillanva
s aztán hirtelen elveszett.

Akire vágytál álmaidban
s mégis elűzted messzire
durva szóval, és büszke gőggel,
s nem maradt belőle semmi sem.

Kutatnád néma pillantással
s mások szemében úgy lesed,
azt a felcsapó, tiszta lángot,
mely a légtérben ott rekedt.

Hiába hazudsz minden éjjel
forró szerelmet bárkinek,
azt a nyugtató, tiszta érzést
nem leled többé senkiben.

Hiába dúskálsz földi jóban,
s ezernyi ízét élvezed
százezer forró ölelésnek,
mégsem pótolja semmi sem.

Az a vágy, amely benned szunnyad,
sosem aludt ki teljesen,
s bárhogy keresed más karjában,
nem csillapítja senki sem.

Ma még tagadod. De majd holnap
kínzó álmodban ott leszek,
s átkozni fogol minden percet,
amely hasztalan elveszett.

Csillagom vagy nekem. Csöppnyi ékességem,
felcsillanó mosoly gyermekem szemében.
Tiszta, csengő hangod angyal kacagása,
s minden érintésed mosolyom varázsa.
Csillagom vagy nekem. Minden üdvösségem
megtalálom benned, s minden ölelésben
ott ragyog szemednek kékítő varázsa,
mint reggeli napfény első ragyogása.
Te vagy a mindenem. S bármily messze élek,
tehozzád száll álmom éji sötétségben.
Te vagy a legdrágább kincse a világnak,
mikor veled vagyok, elkerül a bánat.
Hiába sodort el messzire a végzet,
éppen úgy szeretlek, és ugyan úgy érzek
minden álmomban, és minden ébredésben
úgy csillan fel nekem arcod fehérsége,
mint a legfényesebb csillag ragyogása,
melyet nem tompít el az idő múlása.
Csillagom vagy nekem, és egyszer remélem,
meghallgatja Isten egyetlen kérésem.
Közelebb visz hozzád, s karjaimba zárlak,
mint a legdrágábbik kincsét a világnak.

Neked csak játék. Kaland volna,
de nekem forró szerelem,
téged egy percre elvarázsol,
s aztán tovatűnsz hirtelen.

Csak egy szunnyadó, izzó szikra,
amely lángra gyújt hirtelen,
tüzével mindent összeéget,
s aztán kialszik teljesen.

Neked csak kaland lenne úgyis.
Csak egy a számtalan közül.
Nem érdekel, hogy összetörsz e,
s szememben bánat könnye ül.

Hiába hullna ezüstös cseppje
gyöngyözve végig arcomon,
észre sem vennéd, bárhogy fájna.
Szívedben nincsen irgalom.

Hagyj engem végre megcsitulni.
Menj el! Nem kell a szánalom!
Jön majd más, aki tiszta szívből
szeret, ahogyan akarom.

Hoz el nekem a csönd varázsát,
amit régóta keresek,
hosszú éjszakák átálmodását,
amely annyira kell nekem.

Hozd el nekem az est nyugalmát,
hogy álomra hajtsam ősz fejem,
S örökös aggódás helyett végre
Egy kis nyugalmat adj nekem.

Add nekem vissza a hitemet végre,
hogy higgyem: egyszer tán jobb lehet,
Hisz a tengernyi küzdelemből
rég kivettem a részemet.

Küzdelmes évek, emberöltők
súlya mely árnyékként követ,
mázsás teherként földre húzva,
megfeszítve a bőrömet.

Ne kínozz már! Nem tettem semmit!
Mért űzöl engem szüntelen?
Hiszen nem volt csak annyi bűnöm,
azt szerettem, kit nem lehet.

Ne üldözz már! Add vissza végre
mindazt, ami még jár nekem!
Ne vedd el tőlem minden álmom,
nézz rám! Segíts meg Istenem!