(anaforás)
Nagyságtok! Kigyelmetek! Uraim!
Haza sorsa Önök kezében van!
Kérem, tegyenek... itt mig élet van.

Nagyságtok! Kigyelmetek! Uraim!
Szeressék feltétel nélkül hazát,
Piacon vegyék makói hagymát...

Nagyságtok! Kigyelmetek! Uraim!
Oly szép dolog a nemzetköziség...
De még él a haza, nem tűnt el még.

Nagyságtok! Kigyelmetek! Uraim!
Gondozzátok magyarságot, hazát,
Ne veszítse ezeréves múltját!

Nagyságtok! Kigyelmetek! Uraim!
„Dolgozzatok” már a saját „hazán”,
Őrködjetek már... a saját vártán!

Vecsés, 2014. április 13. – Kustra Ferenc József

Felhők mögött a Nap szunnyad,
Rózsaszín az álma.
Égszínkék már lilára vált,
Estnek csókját várja.
Harang hang szól, halk madárdal,
Tücsök nyűvi húrját,
Ki megfáradt szépen lassan
Elfelejti búját.

Szellő játszik fák lombjával,
Csillan már az este.
Hold töltében mámor ámor,
Reményt táplál lesve.
Estnek szárnya néma árnyék,
Mintha bagoly szállna.
Átrepül az éjszakába
Szebb holnapot várva.

Mártózik a táj a csendbe,
Pára levét issza,
Idő folyik pillanattal,
Soha nem jő vissza.
Álmot őriz már az éjjel,
Csillagfénybe bújva,
Emlék lett a mai napból,
Holnapnak a múltja.

Sokszor kérdeztem,
vajon miért én,
Miért kaptam ennyi sebet, miért nem volt fény?
Kerestem a választ,
de csak zaj volt minden,
Aztán jöttél te… és csend lett bennem.

Remegő szívem nyugodni tér,
Újra boldogan élhetek,
És végre megértettem, hogy mégsem vesztettem.
Mert mit elvett tőlem az idő,
a keserédes sors,
Te visszahoztad bennem, minden érzés újra forr.

Miattad lélegzem,
Veled együtt kettesben.
Nélküled az életem,
túlélés lenne csendesen.
Végre újra élhetek,
Megpihenve, boldogan.
Te mentettél meg,
Végre újra létezem.

S ha majd sírsz, és nem tudod, miért fáj,
Tudd, hogy nem vagy egyedül, ha a világ rád is száll.
Mert amit most tőlem kapsz, az nem múlik el,
Az egy erő benned — ami majd megtart,
ha harcolnod kell.

Elvesztettem már sok mindent én,
Aztán kaptam tőled egy új ént,
akit eddig nem ismertem,
Egy jobb embert, egy csendes harcost,
Aki már nem fél, mert tudja:
Te vagy neki a fény!

Tudom lesznek nehéz napok,
A világ kemény, sokszor hideg,
Ha fáj ott benn, tudnod kell,
Míg élek én veled leszek.
Te vagy a meleg otthon ha fázom én,
A szívem ritmusa is te lettél,
Már minden álmom benned él!

Miattad lélegzem,
Veled együtt kettesben,
Nélküled az életem,
túlélés lenne csendesen.
Végre újra élhetek,
Megpihenve, boldogan,
Te mentettél meg,
Végre újra létezem.

S ha majd sírsz, és nem tudod miért fáj,
Tudd, hogy nem vagy egyedül,
ha a világ rád is száll,
Mert amit most tőlem kapsz,
az nem múlik el,
Az egy erő benned,
ami majd megtart,
ha egyedül leszel.

Lesznek napok, mikor távol leszek,
De a hangom ott lesz a szélben,
ha valami fájna neked.
Mert a szeretet nem múlik el, csak tovább él, benned, veled,
mint egy dal ami mindig hazatér!

Évezredek múltán találtam egy rózsaszálat,
Reméltem, hogy a szerelem ezek után rám találhat.
Egyedül bolyongtam sűrű erdők közepén,
Majd bátran hajóztam ki, keresve azt a lányt az idő búskomor tengerén.

Majdnem elcsattant az első szerelmes csók,
De ez a végzet rosszat ígért csak, nem is igazán a jót.
A szívem akkor is húzott ehhez a tüskés rózsához,
Míg el nem jutottam az út végére, a legsötétebb forráshoz.

Az évezred fordulóján én voltam az utolsó,
Aki beengedte ezt a lányt, kinek az ajka szomjoltó.
Több millenniumon át tengődtem évekig,
Míg el nem kísért a hercegnőm az utolsó percekig.

Sötétségbe borult a legfényesebb csillagom,
Végül teljesült is a várva várt jóslatom.
Ahogy csendesebb lett a vihar körülöttem,
Felvettem azt az álarcot, amit akkor levetettem.

Naiv módon engedtem önmagamnak,
Hogy elhiggyem azt, hogy az érzései irántam megmaradtak.
Átlépett rajtam embertelen módon,
Mert elhitette magával, hogy ő ült végig a trónon.

Eltelt ezer év, egy síremlékre leltem,
Csorbító üvöltéseket kísért a csendem.
Vért ontottam a gonosz büszkeség magjából,
Az én életem másik fele soha nem tér vissza a halálból.

Sok mondanivalója nincs ennek a versnek
Örülök, hogy behódolhatok minden egyes percnek
Sok mondanivalóm, sosem volt a világnak
Hogy a vérem külőnbözik e, és tekinthető vajon beismert hibának.

Népem hányszor hanyatlott el, múltunk keserves szellemében
Vándorló életet folytatva, nem merült el feledésben.
Más időket élünk, mint megfáradt őseink,
Értük nem lesz reménytelenebb, elhervadt éveink.

Csúfolhattok, gúnyolhattok, ítélhettek el minket,
Nem minden cigány olyan, aki csak galádságot hirdet.
Magyarok vagyunk mi is, akár csak ti cimborák
Nem mi vagyunk azok, akik az országotokat tiporják.

Felszínes gondolatokkal, erőszakos bélyegzésekkel jellemznek minket,
Nem sajnáltatom magamat, nem forgatok ebből filmet.
Attól függetlenül, minden ember egy fajta hibát követ el,
Nincs cigánybűnözés, nincs fekete eljövetel.

Esélyt adva, jobb emberré válni nem gyengeség
Van ami elévül, és van az rossz ami felejthetetlen veszteség
Hibásak voltunk, mert engedtük zabolázni,
Mert harcoltak fiaink, mint e népnek katonái.

Nem védem azokat, kik vért és ártatlanságot ontottak aljas módon
Nincs közülünk senki se igazán, ki értünk fel szóljon.
Mindent a pénz ural, feketén és fehéren
Nem ecsetelek feleslegesen, akár a gyereknek szánt mesékben.

Nem tartozok az árulóknak revanssal,
Éjjel a végrehajtók előtt nem veszem körbe magam falakkal.
Gyilkos órákban, ide ne tévedjetek,
Hisz a becsületemért, jó magam és a családom nevében felelek.