- A szívem remél, amíg csak dobban,
a jövőről a jót - csak valót szomjaz.
Álmodik rózsákat, tündérszép kertet,
tűzvörös szirmokat, féltve őrzött percet.

Napfényben lángoló, parázsló szemed,
ezeregy éjszakán - kitáruló szíved.
Szemednek tükrében a fénylő nap sugarát,
kezed érintését, ajkadnak mosolyát.

- A szívem remél, amíg csak dobban,
néha álmodik, hogy rajzolok a porban.
Rajzolom lépteim, miben nincsen lábnyom,
úgy járom utamat, hogy senki meg ne lásson.

Suttogom titkaim, s féltve őrizem,
megtört szívemen reményem tépkedem,
nélküled nincs semmim, én sem létezem,
nem dobban a szívem, elaludt édesen.

Mesélek egy szívről:
- Aluszik csendesen, álmodik, hogy él
- Tündérszép kerteket!

A múló időben
Vigaszt is kéne nyújtani,
Nem csak posványban tartani.

A múló időnek
Törölni kéne már rosszat,
Nem pedig nyújtani hosszat.

A múló időnek
Gyógyírként kéne működni
És sikert kéne ömlengni.

A múló idővel
Már meg kellene újulni,
A sikert előre tolni.

Budapest, 2000. július 9. –Kustra Ferenc József– íródott: anaforásban.

Az ég így estefelé veszít áttetsző
Kékségéből, a Nap meg már a lemenő
Szinét veszi föl, narancs változatait,
Melyek szépek és a sötét ellen rikít.

Lehűl a levegő és nőnek az árnyak,
Hosszú árnyékuk lesz bokroknak és fáknak.
Sötétség birodalma támad, tért elnyel,
Leszámol ősi ellenséggel, a fénnyel.

Budapest, 2000. július 6. – Kustra Ferenc József

Mindig piti, senki emberektől
Függött sorsom. Nekem bizony ettől
Nem sikerült soha szabadulnom
Így mindig kísértett a rossz sorsom.

Alkoholisták voltak, én meg nem.
Így aztán választásom nem volt, sem
Jó kitörési lehetőségem,
Hogy kamatoztassam tehetségem.

Ez van, mert az idő nagy kerekét
Visszafordítani, vagy szellemét
Megváltoztatni most már nem lehet,
Így marad minden… bevégeztetett.

Budapest, 2000. július 4. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás

Volt itt egy zápor, az mosta egy kicsit a ráncosan öreg arcomat,
És mivel hosszan esett, az esővíz jól beáztatta öreges ráncomat…
Volt itt egy zápor, az mosta egy kicsit a ráncosan öreg arcomat.

Volt egy zápor, simított arcon,
Ráncaim mélyén csend lett nagyon.
*
Mikor elállt, az esővíz pára, meg a sóhajaim szinte köddé váltak,
Kabátom öreg zsebei meg likasok, hittem, hogy láncaim elhulltak…
Mikor elállt, az esővíz pára, meg a sóhajaim szinte köddé váltak.

Eső elállt, sóhajom vele szállt,
Zsebemből minden terhem... s láncom hullt.
*
Nagy hó volt már, bakancsom már majd’ talp nélküli, el ne hagyjam,
Gondoltam is valahogy lezárom, de még nem most jaj, el ne hagyjam…
Nagy hó volt már, bakancsom már majd’ talp nélküli, el ne hagyjam.

Nagy hóban járok, bakancsom foszlik,
Talpam alól… út is kopik.
*

Vecsés. 2024. október 23. – Siófok, 2025. július 2. Kustra Ferenc József- írtuk: két szerzősnek alloiostrofikus versformában, Gránicz Éva szerző-, és poétatársammal.