Pajtás kutyánk elálmosodott,
és az alábbin gondolkodott:
Jaj, de nagyon nehéz a fejem.
Most már csak a földet nézhetem?

Nem látom a csodás világot?
A nagy mezőt, a szép virágot?
Bár, ha örökké csak ezt teszem,
akkor látom én hogy mit eszem.

Míg ezen gondolkodott szegény.
Elaludt a kis kutyalegény.
Szerinted álmában mit látott?
Virágos mezőn csonttal játszott.

Emlékeim kertjében gyomlálok.
Szinte nincsenek is virágok.
Néhol látszik egy kis szín a kertben.
Ez gyom, állok előtte leverten.

Kaszáljuk le akkor az egészet.
Nem lesz kertem ám a bú tenyészet.
Kiírtom az összes gyomot innen.
Mondom én bőszen, és kevélyen.

No, de mi marad akkor nekem itt?
Mindent emlékek hullája borít.
Lehet létezni emlékek nélkül?
Vagy elveszünk a semmiben végül.

A csorda ügetve halad
a gyér erdőben,
és a föld dübörög
nehéz lábuk alatt.

Őrszemek csapkodó
nagy fülekkel védik
a csorda mindkét oldalát
ha netán veszély adódna.

Köztük kicsi és nagy,
fiatal és öreg,
egyenletesen halad
mint egy szűrke hadsereg.

Aztán váratlan veszély!
Ember szag, attól a turbános,
fehér köpenyes lényektől kiknek
egyetlen célja a rabságba ejtés.

Az őrszemek trombitálnak
hogy irányt kell változtatni,
de hirtelen egy fiatal borjú
elveszti az eszét és előre fút.

Anyja aggódva utána fút,
megzavarja az egész csordát,
mely félreérti indokát,
és vakon követi -

egyenesen az ember
alkotta csapdába.
A csorda átverve megáll
a bekerített területen.

Fejükkel idegesen le-fel
bólintanak és orrmányukkal
ide-oda csapkodnak, mert a
csorda elveszve érzi magát.

Egy öreg nagyméretű nőstény
előre lép. Az ijedt kis borjú,
ügyetlenűl és tehetetlenűl
próbálkozik anyjához férni,

de durván fel lesz rúgva.
Az öreg nőstény felette áll,
és súlyos lábbal elkezd
dörömbölni mint egy hatalmas

irgalmatlan bírói kalapács,
addig míg a borjú utolsó
gyöngülő és fáradozott
lélegzete el nem halkul.

A nyitott és rózsaszín
szájból habzó vér csorog
éa az elefánt csorda ítélete
emígy végre van hajtva.

Öregasszony van a házba
ki sürgött, forgott fiatal korába.

Most már csak szundikál vagy totyog.
Lassan csoszog, halkan motyog.

Néha megáll, töprenkedve.
Szellent, melytől jobb lesz kedve.

Olvas, habár keveset,
De nem ír már levelet.

Néha ülve elalszik,
S ha lefekszik, lecsillapszik.

Vár rá már a mennyország,
hol minden bűnét feloldják.

Mikor a háború kitört
senki nem lett felmentve.
Egyenruhába öltöztünk,
az élet ezt így rendelte.

Egy bajtárs felfelé mutatott,
ki szeretett verselni.
Azt mondta hogy eltűnt a nap,
és az eget is kell keresni.

Rengeteg halott hátra maradt
nyitott szemel, földön fekve;
kinek lába, karja lerobbant,
az kúszott ha más fel nem vette.

Aztán elhalkult az ágyú szó,
és nem volt szükség kiabálni.
A világ annyira néma lett hogy
a csendet nehéz volt kiállni.