Megpihennék. Valahol csöndben.
Valami békés félhomályban,
ahol nem bántanak a fények,
s nem zavarnak az álmodásban.

Lehunyt szemekkel látom újra
akár egy régi, édes álmot,
szemeid kéklő tisztaságát,
ahogy rám nézel, s ma is csodálom

az érzést, amelyet irántam érzel,
bár érintésed ma már csak álom,
mégis: lelkemnek börtönében
meglapulsz. S valahol várod

a szót, mit oly nehezen mondok,
s te mégis epedve vágyod,
mint megnyugvásod egy ölelésben,
Míg szeretted karodba zárod.

Megpihennék karodban újra,
de nem vonz már semmilyen álom,
nem csábít már az ölelés sem,
csak karodban nyugodni vágyom.

Lesznek, e vajon boldog idők még
melyet a sors még tartogat?
Vagy éji sötétbe hajlik az este,
s nem vár ránk többé pirkadat.

Látom e még a fényt a szemedben
mely oly szeretettel néz reám,
hogy elfelejtek mindent, mi bántott,
s nem érdekel már semmi más.

Lesz e még vajon napfényes nyár is,
vagy csak borongós nappalok?
S szürke felhők, mik könnyeket sírnak,
s végigfolynak az arcomon.

Tudom, hogy nehéz. Neked is épp úgy,
hiszen messze vagy, s jól tudom:
száz határ, amely közöttünk áll most,
mégis: terólad álmodom.

Amíg a nappalt váltja az éjjel,
s mosolyt látok az arcodon,
nem állhat el a szívverésem,
hiszen szeretlek: oly nagyon.

Jó lenne hinni úgy, mint régen,
talán egyszer még jobb lehet,
s az a súly, mely a vállam nyomja,
holnapra könnyebb is lehet.


Hogy az a hang, mit alig hallok,
Holnap majd felcsendül nekem,
s azok, akik most nem ismernek,
nem nyomják rám a bélyeget.


Hiszen a súly, mely földre húz most,
holnapra másé is lehet,
s hogy mily nehéz erősnek lenni,
csak akkor érzed, ha átveszed.


S talán, ha te is összeroppansz
alatta, akkor értheted,
milyen nehéz is jónak lenni
mindig, és mindenekfelett!

Ez a nap nekem épp olyan most,
Mint bármelyik. Hideg napokon
Csak a kandalló melege csábít,
míg fénye lángot vet arcomon.

Nem vágyom mást, csak melegséget,
amely átjárja mindenem,
s szívem melegét annak adni,
akik számomra kedvesek.

Valami békés biztonságot,
amely erőt ad énnekem
nehéz napokon átvészelni
mindent, s átlépni mindenen.

Jó lenne hinni, hogy az élet
valami jót is tartogat,
s nem csak fényképről láthatom majd,
akik nekem oly fontosak.

Talán valami égi angyal
lát most, s hallja a hangomat,
s éji sötétben, pilleszárnyon
Elküldi legszebb álmomat.

Gyűlölöm! Szakad fel benned,
de közben mégis szereted,
pedig önző volt. Szívtelen, csalfa,
s meg sem érdemli, hogy szeresd.

Akadna más. Szebb is és jobb is,
kinek te lennél mindene,
s mégis: a szíved csak érte vérzik,
cafatra tépve lelkedet.

Belül háborogsz, akár a tenger,
mely dühödt hullámmal tépi meg
őrült haraggal szétcibálva,
mindazt, mi útjában terem.

Milyen önző is néha az ember!
Azt bántja meg, ki hűn szeret,
nem bánja, ha a másik szenved,
s poklok kínjait éli meg.

S ha egy másiktól visszakapja,
talán csak akkor érti meg,
milyen gonosz volt, de már késő!
Minden, de minden elveszett.