Ha pillangó lennék, feletted repdesnék,
a virágos réteken lépteid keresném,
pitypang-koszorúdra szállnék, a fejed tetejére,
és néha, hogy megérints; a kezed-tenyerére.

Ha szellő lennék, a bőröd simogatnám,
a hajad közt járnék, s az ajkad csókolgatnám,
kebleid közt suhannék a hasad hajlatáig,
az éjszakán át a vágyad hajnaláig!

Ha kósza felhő lennék a zivatar után,
s rohannék a réten feletted sután,
minden egyes esőcsepp a szádra hullna,
olyan lenne, mintha az ég néha megcsókolna!

(leoninus)
Az éji lakás-homályban, dolgozik a múlt és idő sötét árnyékába bújt!
Emlékek sötétben is föltolulnak, de már nem elérhetők, s el is torzultak…
Az éji lakás-homályban, dolgozik a múlt és idő sötét árnyékába bújt!

(Tíz szavas)
Az emlékek torz árnya zúg,
Idő homályába bújt múlt hazug.
*
(LIMERIK)
Ketté sodort minket lét… Gyöngyi!
Várom jelentkezést… de semmi!
Pedig emlék tolul…
Nekem vágyam, nem múl.
Emlékeim vannak, de… semmi!

Bár elsodort élet, te drága,
Szívem még mindig csak rád vágyva.
Csendesen megdobban,
Dallamban, sóhajban.
Jelentkezek már, ne légy árva.
*
(HIQ duó)
Este már
Séták sincsenek.
Kisérés?

Újra lesz
Séta csak veled.
És kisérsz.
*
(Bokorrímes)
Várjam még, hogy küldöl Te nékem levelet?
Mert, ma már lovas-hírnök ide nem jöhet!
Ennek oka lehet, hogy már nem kapni fáklyát,
Éjjel lovon vágtatni… a teremburáját.

Nem kell ló, se fáklya már, megy az e-mail, billentyűn koppan ma már minden levél.

Küldök képet, mit hajdan papír vitt, neten suhan, s nem fázik, mint rég a levél kint.
*
(LIMERIK)
Tudod te kedves, édes Gyöngyi?
Nemcsak barátság! De szeretni?!
Éji ölelésben
Pezsegnék véremben…
Már látom… barátság is múlni…

Édes szavad szívembe marva,
Több mint barátság, lelkem tárva.
Nem múlt el semmi sem,
Bírlak téged szívem.
Vágyam nő, pezsgünk majd szikrázva.
*
(senrjon)
Reggel, nehéz ébredni,
Vágyok a nagy barátod lenni…
És szerelem hol?

Könnyű lesz az ébredés,
Mert már nem csak barátom vagy, és...
Nagyon szeretlek!

Vecsés, 2021. június 21. – Siófok, 2025. július 20. Kustra Ferenc József- írtuk: 2 szerzősnek, alloiostrofikus versformában, ötletadó versek használatával, Gránicz Éva szerző-, és poéta társammal.

Fáradt, élettől barázdált homlokát,
Véste hosszú-hosszú éveken át
Munkához való kedve, becsülete;
Nehéz élete nem maradt elrejtve.

Minden könnycsepp, mely legördült rajta,
Néha olyan volt, mint a megáradt Rajna.
De ő csak éjjel, mikor senki sem látta,
Meggörnyedt izmos, erős, széles háta.

Egy könnycsepp áztatta lefelé arcát,
Feltöltötte az élet véste barázdát.
Ő hátrahagyta szegényes faházát,
Magányosan folytatta szélmalomharcát.

Amit nem tudott legyőzni soha,
Érezte, sorsa hiába mostoha.
Hiába tudta, legfőbb erénye:
Soha foltot nem látott becsülete.

És mégis, magát legyőzöttnek érzi,
Ezt az emléket hiába féltve meséli.
Türelme határát nemsoká eléri;
Miért lett a világ ilyen,? Sehogy sem érti.

Állok az erkélyen, és lenézek a tájra,
Ha ezt még tájnak lehet nevezni.
Mert nem látok a ligetben senkit,
Sem a tavon csónakkal, evezni.

Mögöttem néhány árválkodó fűzfa,
Melyet néha meglebbent a szél,
Ha a betonházak dzsungele közül
Egyáltalán a fűzfához valahogy elér.

Templomok tornyai magasodnak,
Hoznak fehér foltot a szürke tájba.
Madarak a tornyok felől szállnak
A város egyetlen megmaradt parkjába.

Az a néhány fa, mit parknak neveznek,
Már csak árnyéka egykori önmagának.
Mert átalakult szerepe az idők folyamán:
A házakban nagyobb értéke van a fának.

Csak állok és nézem: távolban csak a hegyek,
A sok szürke épület mögött maradtak zöldek.
Még néhány zöldre festett ház meg garázs,
Szemfényvesztő, hamis és szomorú varázs.

Itt élünk bezárva egy épített világba,
És meghalunk, mintha természetes lenne.
Pedig az erdők ma már házak, nem fák,
A felhők pedig gyárkémény füstgomolyák.

Gyöngy harmat a fűszálakon felragyog a fényben,
Illan a nyár, párolog már, ősz libben a térben.
Köd paplannal takaródzik, nyirkos már a reggel,
Beleolvad a napsugár, pancsol mikor felkel.

Villany dróton fecske sereg, gyülekeznek szépen.
Bízunk benne vissza térnek a költésre épen.
Erőt vesztett falevelek szelet várják éppen,
Az ágakon meglibbennek landolásra készen.

A darvak is készülődnek, s velük néhány fajta,
Természettől az ösztönük dél vidékre hajtja.
A körforgás tova gördül, változik az arca,
Emberesek a hónapok, színkavalkád rajta.

Nyár idéző röpke napot vénasszonyok hoznak,
Sütkérezve egy kis padon múltról álmodoznak.
Idő íve laposodik, megnyúlnak az esték,
Fellegekből csordogál már a sok színű festék.