Szófelhő » Neh » 3. oldal
Idő    Értékelés
Lassan talán már nincs is szép a világban
Keresem, de már semmi nincs ládikában…
Vihar is a kis virágot tépi,
Lőtt vad is az utolsókat lépi…

Hullócsillag utoljára ragyog,
Fénycsóvát húz, életről így gagyog…
A nagy folyó elmossa a köveket, koptatja,
Falu bolondja, hogy abbahagyta, hol folytatja…

A modern világ embertelen
Reménykedünk, de lélektelen.
Sírkő nehéz, már mohás, eltolni már minek, nem lehet!
Lélek, lelkiismeret? Liberalizmussal? Elveszhet…

Jelenem matt fekete, sötét, múlt éveim rossz kísértete.
Hullámozhat homlokomon, arcomon jobb jövőm ígérete?

Vecsés, 2013. április 9. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 71
AZ ÚR:
”Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Év-milliókig eljár tengelyén,
Míg egy kerékfogát ujítni kell.”

A KÖLTŐ (napjainkban):
Már megbocsásd Uram, hogy szólok,
de akad itt néhány ugyancsak rossz fog.
Engedelmeddel, ím bejelenteném,
lévén a gép még garanciális lenne:
nem úgy, mint e szedett-vedett költemény.

Szóval, itt van például a gazdag fog maga,
szerinte a kenő pénznek semmi szaga.
Sőt, muszáj a forgáshoz, hogy géped menjen:
a szegény fog pedig örökkön kenetlen.
Bocsásd meg nekem Ó Uram:
e két fog sehogy sem pászol a Te gépedben.

Aztán, itt van még, a jog és az igazság,
gyakorta elakadnak, oka talán gazság:
esetleg ... kisebb tervezési hiba lehet?
Uram, e kettőt közös tengelyre raktad,
ám együtt forogni, az Istennek sem akarnak.

AZ ÚR:
”Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen."

A KÖLTŐ (napjainkban):
Forog, forog Uram, de nem mindegy, hogy, hogy.
Ideje lenne rajta ezt-azt megigazítanod.
Lazul a tisztesség, lötyög a becsület,
Egyesek úgy vélik nincs is semmiféle gép,
és akad itt még jócskán egyéb tünet.
Az évmilliókból alig telt le pár ezer,
a burkolat sok helyt önmagától nyaklik,
itt-ott mintha' fegyverropogás hallik:
gépészed pediglen, remegve bújik el.

ANGYALOK KARA:
„A nagy ég áldása rajtad!
Csak előre csüggedetlen;
Kis határodon nagy eszmék
Fognak lenni küzdelemben.”

A KÖLTŐ (napjainkban):
Nagy eszmék, nagy eszmék,
kis határok, meg küzdelem,
Angyalaim, ez mind-mind szép,
de dolgos kéz nélkül,
a fejünkre rohad majd a gép...

Megtettem hát panaszom Uram!
Angyalaid ma délutántól estig várom,
ha javíthatatlanná vált már a nagy mű,
küld el kérlek a megadott címre:
csereutalványom.

Pest-Buda 2016. június 24-29.
Idézetek: Madách Imre – Az ember tragédiája
Beküldő: Miklós Lőrincz
Olvasták: 54
Mindenkinek szüksége van
egy őszinte segítő kézre,
s hogy valaki azt súgja neki,
hogy megérti: és megérte.

Mindenkinek kell valaki,
hogy néhanap mellette álljon,
még ha pusztán lélekben is,
de kérő keze: rátaláljon.
Egy meleg hang akár egy kéz,
a magányban olykor jó lenne,
hogy fájó, rémült lelkünket,
testetlenül is: átölelje.

Mert elkél a bátorítás
annak is,ki látszatra erős,
mert szerető gyengék nélkül,
céltalanná válik minden hős.
Mindenkinek hinnie kell
önmagában s mindenki másban.
Mindenkinek kell a remény,
egy szebb és élhetőbb világban.

Mert neked is szükséged lesz
egy őszinte, segítő kézre,
aki füledbe súgja majd,
hogy röpke életed: megérte.

Pest-Buda 2016. augusztus 31.
Beküldő: Lőrincz Miklós
Olvasták: 69
Nem születtem én ökörnek,
Apám szilaj büszke Bika vala,
Magam is az lehettem volna,
De megszakadt családunk vérvonala.
Éles késsel lefokoztak.
Tinóvá faragott a gonosz gazda,
S tehenek szemében, mint hím,
Végleg ki lettem szavazva.

Így lettem felnőttként Ökör.
Szép kerekre hizlaltak ekkor,
Fejemre nehéz jármot tettek,
És ezzel véget ért a gyerekkor.
Szekér elé kötve tengettem
Bús igás-marha életem javát,
Öregkoromra, most göbölyként,
Ez végső utam, elhagyva a tanyát.

Most sem Én választhatok végül,
Cipő leszek, vagy nadrágszíj talán,
Jól elverem, vagy megrúgom a gazda fiát:
Könyörtelen leszek, mint jó atyám!

Budatétény 2024.03.01.
Beküldő: Lőrincz Miklós
Olvasták: 100
(Bródy János tiszteletére)

Csend járja be e valaha szent földet,
sunyítón néma kushadás és átok,
Ti szabadítottátok ránk e szörnyet:
gazul gyűlölködő hamis-királyok!

Önmagatok képzelte trónon ülve
e nép nevében ítéletet mondtok,
és hatalmatoktól megrészegülve
dobtok nékik némi hústalan koncot.

Közben dicsőítő dalnokra vártok,
nyálasan magasztaló hamis szóra,
de dalos lelkeket már nem találtok,
mert mind kihaltak: akárcsak a nóta.

Kik rég oly víg-bátorsággal daloltak,
mára a gyávaság lett sovány létük,
mert családjukért földig alázkodtak:
netán dicstelen elmúlás lett bérük.

Mert a szolgaság a lélek börtöne,
s a láncot a költő nehezen tűri,
halott lenne Ő akkor is, ha élne,
hiszen a dalok hiánya: legyűri.

És mégis akad oly dalnok, ki feláll!
Habár ráncos keze tán kortól reszket,
ütött-kopott lantját megfogva kiáll -
Ő, aki többé már semmit sem veszthet.

Egy agg, sápatag arcú rímfaragó,
ki a gyenge testben is erős lélek,
elcsukló hangja reszketeg és fakó,
s ott fenn: a hatalmasok mégis félnek.

Irtóznak hallani a régi lantot,
mert hangja ma sem hamis, hanem tiszta,
rémülten látják az ismerős lantost,
ahogy a nép ma is dalait issza.

- Ébredjetek fel mind, Ti szabad-lelkek!
Üres a trón, már nem ül rajta senki! -
Fátyolos hangján olykor halk az ének,
ám sorait szabadság szele lengi.

S szűkölnek bújva a gazok kutyái,
amint felébrednek a lelkek sorra,
minden egyes strófa új ostorcsapás
a szemfényvesztő, hazug árulókra.

Mert nem lehet király ott a gyűlölet,
hol nem hisz benne többé soha senki!
És sorra emelkednek fel a fejek,
ahogy dalát egy ország visszazengi.
Beküldő: Lőrincz Miklós
Olvasták: 70