Gyermekáldás!

Múltamban rejlő szívet facsaró vágy,
Egyre többször felbukkanó elképzelt hangja, oly lágy,
Más emberektől irigyelt oltalom,
Titkon sem tudtam,hogy mit jelent a gyermekáldás fogalom,

Szörnyű érzésektől fojtogatva tettem a dolgomat,
És még nem tudtam hogy Ő,Ő az ki meghatározza mivoltomat,
Egyre többet játszva el a csodaszép gondolattal,
Anyagiaktól való rettegéssel ostoroztam magam éjjel s nappal,

Egyszer csak a semmiből felbukkant a remény,
Elkezdődött az Isten által irányított jövőmet meghatározó esemény,
Életem párjával együtt lélekben felkészültünk a harcra,
Hogy amíg a pocaklakó a kilenc hónap végén ki nem bújik ne essünk arcra

Hosszú hónapokig tartó kemény várakozás,
Nem kívánt betegségektől való félelem a szívünkbe bele vás,
Reményünket a mindeható Istenbe vetve,
A magzatpózba burkolódzott várva várt kincsünket mindentől megvédte,

Mikor aztán elérkezett a mindent eldöntő pillanat,
Az apás szülés közepette a szorongás megmaradt,
De mikor a kis pocaklakó a fényre jőve ordítva felsírt,
eme Isteni csoda útján az életünk könyvébe új fejezetet írt,

Minden, a hónapok alatt felgyülemlett szorongás tovaszállt,
És a megszokott mindennap egy új, boldogabb vágányra állt,
az el nem mondható érzések áradata a családi szálakat összefonta,
A létünkből a szomorúságot a meggyötört gondolatokat kivonta,

Az egészségtől duzzadó elbűvölő kincsünk lett a reménység hajnala,
Méltó lett a szép nevéhez ami így hangzik Nadin Zorka

Mikor az árnyak egyre nőnek,
Nincs már értéke az időnek.
Egybefolyik nappal és éjjel,
Gondolat röpköd szerteszéjjel.
Kapkodsz utána félve, ijedten,
Jaj, mit akartam? Hova is tettem?
Tegnap még tudtad, ma már csak sejted,
Holnapra pedig elfelejted.

Régi emlékek, szép gyermekkor,
Mintha ma lenne, mondtad sokszor.
Kedves arcok, akik szerettek,
De a nevüket már elfeledted.
Aztán ha egy név fel fel révül
A múltnak zúgó tengeréből,
Úgy fáj, hogy bárhogyan próbálod
A vonásokat már nem találod.

Utunk végén másképp kell élni.
Őszi avarban csendben lépni.
Amit nem találsz emlékedben,
Keresd ott belül a szívedben.
Halk, rég hallott melódiákat,
És átélhetsz apró csodákat.
Ne kapaszkodj a múltba váltig,
Csak érzéseid őrizd halálig.

Ha szeretni tudsz még, az a lényeg
Mikor az árnyak égig érnek

Egy idő óta hallgatok.
Telnek a hetek, hónapok,
És nekem nincs mit mondanom.
Üres az élet? Nincs dalom?
Vagy talán végre nyugtom leltem;
Megpihent mégis zajló lelkem.
Az örömet leirni nem kell,
A nappal kel fel minden reggel.
Látom a kinyílt rózsaszálban,
Az unokáim mosolyában.
Bárányfelhőben fenn az égen,
Anyám dúdoló énekében.
Esőcsepp, ha puhán kopog,
A könyvben amit olvasok.
Ennél többet nem is remélek,
Halkan pereg, suhan az élet.

De ha valami dúl belül,
Nyugtalan lelkem elmerül
A céltalan önmardosásba?
Vagy a hibát keressem másban?
Nincs jóérzés az emberekben?
Mért bántanak, ha nem érdemlem?
Mikor gyász ért, miért pont engem?
Mit mulasztottam? Háborog bennem.
Ha fáj a szív s nehéz kibírni,
Ilyenkor írni kell, csak írni.
Mint virágszál az őszi síron,
Sötét betük fehér papíron,
Telve hittel, vigasztalással,
A gondot megosztottam mással.
Ennél többet már nem remélek,
Halkan pereg, suhan az élet.

Szálltam az ismeretlenben
kerestelek,kerestem arcod ívét
leány alakod ifjú báját,hangod finom
rezdülését,de te már nem voltál sehol.
Találtam egy csokor szegfűt,
fehéret,sárgát egyszerű papírban
becsomagolva.
Láttam a régen hordott ruháidat
kicsit megnyugodtam és megsimogattam őket .
Itt vagy ismét ,láttam a fényképed
ismeretlen nőkkel voltál együtt-kiabáltam
Hívtalak,de elmondták hagyjalak mert te már mással
élsz ismét boldog vagy és szerelmesnek látnak.
Megtudtam hogy gyermeket vársz, és már vasalod
a kis jövevény ingeit,pontosan egymásra
hajtva a ruhák részeit,foltos volt némelyik
rejtegetted is előlem.
Majd megtaláltam az irataidat,kis fecniket,
semmit sem értettem.
s ahogyan haladtam a nemlét hálójában
verekednem kellett,hogy élhessek,
ekkor már nem számított veszítek e.
Amikor már azt gondoltam sosem látlak
érezlek többé,gyengéden befűzted vékony ujjaid
az enyéim közé,illettek egymáshoz mint
amikor igazán szerettél.
Látod? Mit tehetnék?Itt vagy velem, s bennem.
Betöltöd életem
minden apró pillanatát.
Velem vagy nappal,s velem vagy éjjel
amikor egymagam fekszem és álmodom.

Versem aranyifja (nevezzük Gergőnek)
Nincsen híján önbizalomnak, erőnek.
Nem nevezhetném őserőnek erejét,
Szteroiddal tömi szép nagy kerek fejét.

Tetőtől talpáig tömör vázszerkezet.
Taréjfrizurája egy külön fejezet.
Ahova odacsap, olaj törhet elő,
Köztiszteletnek örvendő verekedő.

Csupasz széles vállán számtalan tetkója,
Biztos mindnek akad mondanivalója.
Fülében, orrában belelőtt karikák,
Körberöhögném, de félem a kritikát.

Kerülendő inkább világos nappal is.
Kivert kutya módra alantasan hamis.
Hogyha létezésed ütközik elvével,
Te is ütközésbe kerülhetsz öklével.

Próbálná leplezni, de agya alig vág,
Kopott mint a rajta levő farmernadrág.
Azért írástudó, hisz járt iskolába,
És úgy tudja ő egy szemétdomb királya.

Lehet, hogy szemétdomb ahol élsz egykomám.
Neked valóbb helyen lehetnél fenn a fán.
Elnézve gondoktól barázdált arcodat,
Ha rajtad múlik a szemét örök marad