OXIMORON szerű gondolatok, senrjúban…

Próbáld megfogni
A szelet, kint a mezőn.
Siklik kezedből.

Próbáld megfogni
A szelet, kint a mezőn.
Éppen szélcsend van.
*

Napfény fürdeti
A szép hegyi tó partját.
Boldogság sziget.

Napfény fürdeti
A szép hegyi tó partját.
Parton veszekszünk…
*

Menj fel egy dombra,
Nézd, virágzó almafák.
Lélekemelő.

Menj fel egy dombra,
Nézd, virágzó almafák.
Sírva, homályos
*

A szerelemben
Nem volt olyan nagy öröm.
Válás, boldogság…

A szerelemben
Nem volt olyan nagy öröm.
Sírva vigadni.
*

Lét gyöngesége
Küzd, látszat béküléssel.
Bénító ködfoltok.

Lét gyöngesége
Küzd, látszat béküléssel.
Győz képmutatás.
*

Tanító élet,
Ám kudarc… az akadály.
Tanulságvonás.

Tanító élet,
Ám kudarc… az akadály.
Figyelmetlenség.

Tanító élet,
Ám kudarc… az akadály.
Vad ellenállás.
*

Álmosító dél
Alatt, nap árnyéktalan…
Veréb tócsában.

Álmosító dél
Alatt, nap árnyéktalan…
Zuhany, nem segít

Álmosító dél
Alatt, nap árnyéktalan…
Árnyék, sehol sincs!
*

Havasi kunyhó
Hideg hegy ékessége.
Fagyos förgeteg.

Havasi kunyhó
Hideg hegy ékessége.
Mély hóba zártság.

Havasi kunyhó
Hideg hegy ékessége.
Meleg nappali.

Vecsés, 2016. július 4. – Kustra Ferenc József - Az oximoron (látszólag) egymásnak ellentmondó szavakat kombinál. Többsége nem valódi ellentmondás. Inkább kihangsúlyozza a dolgoknak azt a részét, ami valamilyen humoros, jelentőségteljes konfliktusba kerül.

Nap perzselte fű.
Árnyékban is izzadás.
Fullasztó meleg.
*
Járni erdőket,
Bebarangolni rétet.
Napfényölelés.
*
Ha letáborozunk, a tűzhöz gyújtóst kell hasogatni,
Ha tovább állunk a parázsra meg vizet locsolgatni…
Vigyázzunk az erdőre
Jövünk újra… jövőre!

Vecsés, 2014. január 21. – Kustra Ferenc József – íródott versben és senrjúban.

Kutyák játszanak künn az udvaron,
Napfény tükröződik az ablakon.
Ha kimegyek hozzájuk, örülnek.
Játszom is velük és megkergülnek.

A Slampec már nagyfiú, vezér lett,
Kutyáéknál ez bizony hősi tett.
Másodhegedűs lett így a Basa,
A Lady meg így lett a Slampec csaja.

Örömöm; elfogadnak vezérnek,
Ezt így én elkönyvelem sikernek.
Az emberek közt ez mit sem számít,
Látom, az élet kutyákkal ámít.

Vecsés, 1999. június 12. - Kustra Ferenc József

Hétköznapi pszichológia… lét variációkkal.

Az életszakadékom szélén rostokolok,
Remélem nem szédelgek, csak életre várok…
Az életszakadékom szélén rostokolok,

Jól láttam az aludni menő napot,
Lelkemnek kérek egy kis életsarkot…
Jól láttam az aludni menő napot.

A szakadékból érzem, hogy följött a taktus,
Érzem, hogy olyan az egész, mint a jó pulzus…
A szakadékból érzem, hogy följött a taktus.

Öreg életem, mint látszik, már a szakadék szélén,
Bízok, hogy nem esek le, mert még fájna még a végén…
Öreg életem, mint látszik, már a szakadék szélén.

Boldogságom nem volt, sikerem sem, életem meg ellenem…
Egy védett csak, az őrangyalom! Köszi’ neki, ő volt velem…
Boldogságom nem volt, sikerem sem, életem meg ellenem.

A taktusról mondják, rendbe rakja életet, de ki tud erről eleget?
A taktus a remegő, szédülő lelkemet fegyelmezi, biz’ eleget.
Javasolták, hogy nem éljek bajban, de éljek boldogságos szeretetben.
Igen, ebben nagy igazság is van, de erre az itiner vajon hol van?

Az engemet körülvevő világ, nagyméretű fridzsider,
A sok-sok hideg ömlik rám, jótanács már biz' nem siheder…
Ilyen öregen vajon már mit kezdek bármily' bölcs tanáccsal
Talán még kiélvezem az öregségemet a taktussal…

Pillantás,
Lélek sikítás!
Jó taktus.

Napfény, már
Alvó sorban van…
Jó taktus.

Rám, est dőlt,
Jó tanácsot kösz…
Új taktust?

Vecsés. 2024. november 11. –Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként a létproblémákról.

Megint nyár van, és virágzik minden,
piros pipacsoktól díszlik a határ,
aranysárgába öltözött minden,
szinte aranylik minden búzaszál.

Olyan szép minden. Foltos felhők úsznak
takarót bontva az ég vásznaján,
rongyos ruhájuk mintha szél cibálná,
olyan tépettek. Mégis oly csodás.

Felhő szemüknek kéklő tisztasága
elbűvöl mindig, és nyugalmat ád,
szinte hallom a sóhajuk a szélben,
mikor szemeikből sűrű könny szitál.

Hajlonganak a büszke búzatáblák,
s felhőkbe bújik most a napsugár,
milyen furcsa! Most mosolyog ő is,
egyszerre esik, s napfényes a táj.

Milyen jó volna nekünk is így élni,
hogy könnyes szemünkben ott a ragyogás,
felszárítva a kiontott könnyet,
mit azokért ontunk, ki nem lehet már


velünk, hisz messze, vitte már a sorsuk,
s szívünkben mégis miattuk van nyár,
s érezni, ahogy mosolyuk szétárad
szívük mélyéből, ha gondolnak reánk.