Nem tudtál szeretni engem
hiába adtam minden kincsemet,
csak porba zúztad, összetörted
millió darabra vérző szívemet.

Nem tudtál szeretni engem,
pedig én úgy szerettelek,
mint tavaszi napfényt a bimbódzó virágok,
melynek sugarától nyílni kezdenek.

Nem tudtál szeretni engem,
pedig én most is érted létezem,
összetört szívvel is csak miattad élek,
s most is téged óvlak, téged féltelek.

Álmomban úgy vontál magadhoz,
álmomban úgy szerettelek,
ahogy a napfény öleli lágyan
a messze tűnő halvány felleget.

Álmomban úgy öleltél engem
mint tavaszi szél a halvány kék eget,
sóhajtva, lágyan simogatva,
míg érintésébe beleremeg.

Álmomban úgy akartál engem,
mintha elengedni nem tudnál soha,
oly forró hévvel, oly szédült erővel,
felszítva bennem minden lángomat.

Álmomban úgy őriztél engem,
mint egy törékeny apró gyöngyszemet,
mintha már akkor érezted volna,
számunkra minden,minden elveszett !

Esküszöm megteszek mindent,
csak ne vedd el tőlem mindenem!
Én félre dobok minden álmom,
csak egyedül őt hagyd meg nekem!

Többé már nem látlak sírni!
Elrejtem hulló könnyemet!
Hisz eddig sem sütött rám napfény,
eltakarták a fellegek.

Nem viszek magammal semmit!
A téli széllel messzire megyek,
sötét felhőbe burkolózva,
csak ne vedd el tőlem mindenem!

S ha mégis elveszed tőlem
azt, ami legdrágább nekem,
magammal rántom izzó pokolba,
ki tönkretette az életem !

Nyugalmat szeretnék végre!
Napfényt , a dombok oldalán,
szelíd felhőként elsuhanni
onnan,hol bántottak talán.

Nyugalmat szeretnék végre!
Békében élni csöndesen,
és minden rosszat elfeledni,
mielőtt vár a végtelen.

Nyugalmat szeretnék végre!
Békét,és kedves arcokat!
Hogy eltudjam temetni végre,
mi minden ízemben felkavar.

Nyugalmat szeretnék végre!
Hogy ne vágyjak vissza már soha,
s hogy ne érezzem ha könnyeket hord
szemembe a szülőföld pora.

Csikorgó hideg van,zúzmarák a fákon,
hó lepte már be a lépteid nyomát,
nem jössz,nem is hívsz,hiába várom,
nem látom többé arcod mosolyát.

Tegnap még azt hittem te hozod el nékem
a tavaszi szellőt,a nyíló ibolyát,
s mint napfény simítja a bimbódzó virágot,
úgy láttam arcod szelíd mosolyát.

Tegnap még azt hittem ,tőled kék az ég is,
tegnap még azt hittem,tőled zöld a fű,
mára hideg tél lett elborult az ég is,
még az édes méz is olyan keserű.

Nem várok rád többé,nem tudok remélni,
bár te voltál a legszebb,legdrágább nekem,
te voltál nekem a legszebb tévedésem,
szívemben örökké ott él a neved.