Olyan jó dolog anyának lenni
az egyetlen ami állandó, örök!
Amikor csöppnyi gyermekem megláttam
szívembe örök tavasz költözött.

Amikor először karjaimba zártam
Nem volt a földön nálam boldogabb,
szétfoszlott álmaim új reményt találtak
s csöpp szeme tükrében ébredt fel a nap.

Olyan jó dolog szeretni őket!
Átadni szívünk minden melegét,
hisz a gyermekünk az egyetlen a földön
ki mindig, mindenkor szívünkben él.

Földet ért az angyal szárnya melegéből
Kiszórta sűrű bánat hamuját
Fényszikra tört harmattá az úton
Valahol a világban egy csendes délután.

A kibomló fájdalomtól,dallá olvadt a
Madarak vézna törékeny lába,majd a
Megfagyott a tengerek fölött
A tűzforró kékség alakváltozása.

Éhes,elhagyott gyermek sikolt hiába,pedig
Isten tenyere nyitott búban, kínban,könnyek között.
Amit elvesz most a jelen öröméből
Holnap, halálod után,barátként,lágyan rád köszön.

Könnyeim lágyan csillantak a fényben
mint a felvillanó apró gyöngyszemek,
aztán búcsút intve eltűntek a szélben,
már csak sós ízét érzem nyelvemen.

Ajkamhoz érve szelíd mosolyt csalnak
arcomra, s eltűnnek mint a képzelet,
szemembe szikrázó napfényt varázsolva
mielőtt végleg búcsút intenek.

Már nem fáj semmi sem! Oly könnyű a lelkem
boldog mosollyal száguldok feléd,
s szelíden sóhajtva, fejed megsimítva
csöndesen suttogom: itt vagyok! Ne félj!

Nem hagylak magadra bármi is történt,
megbocsájtottam minden bűnödet!
Ha én is elmegyek ki marad melletted?
ki fogja őrizni a lépteidet?

Nem kérek semmit, csak gondold át újra
s engedd hogy vezessem kóbor léptedet,
Hiszen én vagyok az egyetlen a földön
ki minden hibáddal együtt is szeret!

Rügyeznek a fák odakint a kertben
bontani vágynak már szirmaikat,
Akár az én szívem, napfényre várnak
hogy virágba borítsa ágaikat.

Olyan jó lenne napfényben élni
hogy érezzem végre fénylő sugarát,
hisz oly nehéz mindig árnyékban élni
sötétben bolyongva, hol senki se vár.

Úgy szeretnék végre napfényben fürödni
nézni, hogy virágba borulnak a fák,
érezni mikor megdobban a szívem
míg előtte suhan el a kék madár.

Hová tűnt minden? Mért nem érzem
ereimben a lüktető erőt?
Tegnap még éreztem: most hová tűnt minden
magával ragadta a száguldó idő?

Miért nem érzem az erőt karjaimban?
mért nem érzem a tavasz illatát?
Mért nem vágyom a felkelő nap fényét
hogy énreám ontsa első sugarát?

Hiszen tegnap még olyan boldog voltam
még magamba szívtam bőröd illatát!
Úgy szerettelek, olyan forró hévvel
ahogy a vihar borzolja a fát.

S most nem érzek semmit! Elcsitult minden!
Magaddal vitted lüktető erőm,
nem vágyom többé ajkad érintését
csak annyit szeretnék: legyen még időm!

Hogy megcsodálhassam a virágzó rétet
ahogy a napfényben fürdik a világ,
hogy újra érezzem tépett álmaim közt,
könnyektől fakasztva is nyílik még virág!