Zsibbadt sokáig olvasatlanul
(Inni, vadászni sokkal könnyebb
Magyar kastélyban), s végül kidobták
Bűnöknek bűnösét: a könyvet.

Jó könyv volt: elmés, szép Voltaire-kötet,
Nagy rombolások szent harctevője.
(Egykoron volt még a magyar úrnak
Tisztessége és agyvelője).

Ma már a kastély unja a betűt,
Retteg a könyvtől, s hunn trágyadombok
Várják Voltaire-től egészen máig,
Aki könyvekben nagyot mondott.

S a trágyadombnál elment valaki,
Egy szennyes zubbony, egy éhes elme,
S isten bárányát, Voltaire ó könyvét
A trágyadombról fölemelte.

Belenézett, és megdördült az ég,
Dühtől gyúltak föl bús, izzadt orcák.
Hajh, fázni fog még e könyvtől, tűztől,
A papos, úri Magyarország.

Szólt a fiú: "Kettő, vagy semmi!"
És kártya perdül, kártya mén;
Bedobta... késő visszavenni:
Ez az utolsó tétemény:
"Egy fiatal élet-remény."

A kártya nem "fest", - a fiúnak
Vérgyöngy izzad ki homlokán.
Tét elveszett!... ő vándorútnak
- Most már remény nélkül, magán --
Indúl a késő éjszakán.

Előtte a folyam, az új hid,
Még rajta zászlók lengenek:
Ma szentelé föl a komoly hit,
S vidám zenével körmenet:
Nyeré "Szűz-Szent-Margit" nevet.

Halad középig, hova záros
Kapcsát ereszték mesteri;
Éjfélt is a négy parti város
Tornyában sorra elveri; -
Lenn, csillagok száz-ezeri.

S amint az óra, csengve, bongva,
Ki véknyan üt, ki vastagon,
S ő néz a visszás csillagokba:
Kél egy-egy árnyék a habon:
Ősz, gyermek, ifju, hajadon.

Elébb csak a fej nő ki állig,
S körülforog kiváncsian;
Majd az egész termet kiválik
S ujjonganak mindannyian:
"Uj hid! avatni mind! vigan."

"Jerünk!... ki kezdje? a galamb-pár!"
Fehérben ifju és leány
Ölelkezik s a hídon van már:
"Egymásé a halál után!"
S buknak, - mint egykor igazán.

Taps várja. - "Most a millióson
Van a sor: bátran, öregem!" -
"Ha megszökött minden adósom:
Igy szökni tisztesebb nekem!"
S elsímul a víz tükre lenn.

Hivatlanul is jönnek aztán
A harmadik, a negyedik:
"Én a quaternót elszalasztám!"
"Én a becsűletet, - pedig
Viseltem négy évtizedig."

S kört körre hány a barna hullám,
Amint letűnnek, itt vagy ott.
Jön egy fiú: "Én most tanúlám
Az elsőt; pénzem elfogyott:
Nem adtak: ugrom hát nagyot!"

Egy tisztes agg, fehér szakállal,
Lassan a hídra vánszorog:
"Hordozta ez, míg birta vállal,
A létet: mégis nyomorog! -
Fogadd be, nyílt örvény-torok!

Unalmas arc, félig kifestve -
Egy úri nő lomhán kikel:
"Ah, kínos élet: reggel, estve
Öltözni és vetkezni kell!"
Ezt is hullámok nyelik el.

Nagy zajjal egy dúlt férfi váza
Csörtet fel és vigyorgva mond:
"Enyém a hadvezéri pálca,
Mely megveré Napleont!"
A többi sugdos: "a bolond!..."

Szurtos fiú ennek nyakába
Hátul röhögve ott terem
S ketten repűlnek a Dunába:
"Lábszijjra várt a mesterem:
No, várjon, míg megkérlelem!"

"Én dús vagyok" kiált egy másik
S élvezni többé nem tudom! -"
"Én hű valék a kézfogásig
S elvette Alfréd a hugom'!"
Eltűnnek mind, a járt uton.

"Párbajban ezt én így fogadtam:
Menj hát elül, sötét golyó!" --
"Én a szemérmet félrehagytam,
És íme, az lőn bosszuló:
Most vőlegényem a folyó. -"

Igy, s már nem egyenkint, - seregben,
Cikázva, némán ugranak,
Mint röpke hal a tengerekben;
Vagy mint csoportos madarak
Föl-fölreppenve, szállanak.

Órjás szemekben hull e zápor,
Lenn táncol órjás buborék;
Félkörben az öngyilkos tábor
Zúg fel s le, mint malomkerék;
A Duna győzi s adja még.

Néz a fiú... nem látja többé,
Elméje bódult, szeme vak;
De, amint sűrübbé, sűrübbé
Nő a veszélyes forgatag:
Megérzi sodrát, hogy ragad.

S nincs ellenállás e viharnak, -
Széttörni e varázsgyürüt
Nincsen hatalma földi karnak. -
Mire az óra egyet üt:
Üres a híd, - csend mindenütt.

I

Éltem, de magamat önkényt eltemettem,
Lágy álmot fúva rám létemnek angyala,
Szép volt a sír, melyben halva szenderegtem,
Most királyi nők is díszt kapnak általa.
Az óra jött s íme kívánt hajnalánál
Feltörtem a zárt, hogy nyerjek más életet,
Arany szerelem várt boltom ajtajánál,
S mosolygván, hajh, újabb halálra vezetett!

II

Gyámkar ápolgatta szűlőm gyöngeségét,
Mégis lángzó erőt szívtam hű kebelén,
Erőszak dúlta fel szép formám épségét,
S kínoztatás után tömlöcre szálltam én.
Habzó bánatim közt míg erőtlenb voltam,
Küzdöttem feltörni méltatlan záromat:
Erőm virágában nyugvásra hajoltam,
S kedvre hozom, akik szerzék rabságomat.
Mégis megemlítvén sorsom durvaságát,
Gyakran bút árasztok a vigyázatlanon,
S bár felgyújtom olykor az észnek világát,
Tüzem többszer reá vad sötétséget von.
De sok száz okozott károk ellenére,
Becsem e világon nem talál végzetet,
S az aggkor, mely már most megvettetést ére,
Nekem készít nagyobb s nagyobb tiszteletet.

III

Én sebes, én lassú, most tiszta, meg újra borongó,
Más jár, foly, röpül, áll, nem teszem egyiket is.
Nyúgottól keletig, s dél s észak messze határin
Útazom én, mégis rejtve szem és fül elől.
Nincs formám, mégis sok ezer rajzol le naponként
Nincs terhem, mégis fontra vetett sok ezer.
Tömlöcben s rabság kötelén bár létem adassék,
Mégis örökre szabad nem tudom én mi az úr

IV

Egykoron egy leplet szöttem, szép, csínos, alatta
Bár mi nagyot gondolj, kis dolog ami hever.
Szűk lepel és könnyű, mégis, bármekkora légyen,
Nem lebbentheti fel testi erő sohasem.
Egy éles nézést ha tehetsz, elfoszlik azonnal,
Kétes homályt vet rád, gyönge szemed ha vagyon.

V

Erőm s tanácsom nincs, ezrekkel
Mégis vezérként hordanak,
Fennküzdell szárnyam a szelekkel,
Lábamhoz hősek hullanak.
Esküdte nékem szent hűségét
Az ifjúság délceg sora,
Kíséri pályám messzeségét
A gráciák könnyzápora.
Szerencse s hír nyomban követnek,
Vesztőre vesztem mocskot hoz,
S a nyertes hűv emlékezetnek
Szentelve nyújt oltárihoz.

VI

Egy volt, csak egy, akit szerettem,
Nem volt fiú, nem volt leány,
Miatta létem elvesztettem,
Mert engem balszerencse hány.
Röpűltem őt forrón ölelnem,
A régvárt óra volt jelen,
De forróbb volt ő mint szerelmem,
S halálra égtem hirtelen.

VII

Tükör vagyok, de nem szobád falán,
Forrás vagyok, de nem zöld fák alatt,
Ablak vagyok, de nem látsz rajtam által,
Csillag vagyok, de nincsen kék egem.
Mint barna felhőn múló vész után
Boltos szivárvány nyúgoszik fölettem.
Nincs ajkam, és mégis mosolygok én,
Nincsen szavam, mégis kérlelni tudlak,
Esőzöm, égek, bíztatok, fenyítek.

VIII

Van egy, ki nincs; s az én vagyok. Nekem
Nincs kezdetem, nincs végem is soha,
Nem láthat engem ember, sem nem hallhat,
Nem is tapinthat test és forma nélkül,
Lélektelen, megfosztva mindenektől,
Im így vagyok, szegény, rideg s üres,
S mégsem szegény, nem is rideg s üres,
Mert név s dolog nem is lehet sajátom.
Kinek belőlem áll csak gazdasága,
Megvettetett bujkál az a világon,
S ki nem tud mást csak engem, elméjében
Örök sötétség vette trónusát.
Én nem vagyok sehol, szükség reám
Nincsen, nem is volt és nem is leszen,
Mégsem lehet nélkűlem nyelv s beszéd,
Ámbár jelentéssel nem bír nevem.
Találd mi légyek, és ha feltalálsz,
Vedd azt jutalmul, ami én vagyok.

IX

Ég nem vagyok, de csillagim ragyognak;
Kert nem vagyok, s virúl a rózsa rajtam;
Tűz nem vagyok, s lángolhatok, hevítek.
Örök havat látsz halmaim felett,
S nem olvad az, bár forrjon is hevem.
Gyöngéd alakra képez a természet,
Fegyvert sem ád, mégis szivet lövellek,
S vérző sebekkel tépem kebledet.
De gyakran, ah, ha győztem, győzetem,
Rabom valál s raboddá kelle lennem,
S az életet veled futom keresztűl.
Te karjaidban ápolsz engemet,
Hiában, én majd lassan hervadok,
S újabb virág kél nyomdokim felett,
És benne képed hű mását leled.

X

Néma vagyok, siket is, s izenet hordásra szorított
Mégis az emberi faj. Nemde fonák viselet?
Nincs karom és ajkam, mégis kell vinni sok ízben
Mondd ki minő módon? csókokat és ölelést.
Csókol hűv szeretőd engem, s keblére szorongat,
S légy bár féltékeny, nincs harag érte reám.
Egy hiba van bennem, félénk vagyok és kis erőszak
Megrendíti keblem, s titkaidat kinyitom.

XI

Fegyvert s oltalmat nekem is bár rendele sorsom,
Gyászos ajándékát nékie nem köszönöm.
Fegyverem a harcon szükség elvetni magamtól,
S nem vehetem többé vissza, s keservem elöl.

XII

Kettőből leszen egy, kettőből vedd el az egyet
Nem leszen egy többé, mondd ki minő csuda ez?

XIII

Lesz, ha vagyon; ha leend, megszűnik lenni: ha volna,
Úgy nem lenne, mesém nem, de találni való.




1821

* A Talányok megfejtése:


I. A selyemhernyó.
II. A bor.
III. A gondolat.
IV. A feledés.
V. A zászló (a hírnév).
VI. A lepke és a láng.
VII. A szem.
VIII. A semmi.
IX. Leány, nő, anya.
X. Levél.
XI. A méh.
XII. Egy pár (?).
XIII. A megfejtés.

Gyermekded kost, fehér gerléket,
Elsőfű-bárányt, vért és velőt
Áldoztam már négyéves koromban
Száz-arcú Hágár előtt.

Ég a tűz Hágár szent oltárán
S én tisztulóan lesem, lesem,
Szinte harminc éve várom én már,
Jön-e a szerelmesem?

Tisztátalan valék, vagy tiszta,
Nem tudom s azt se, mit akarok.
Csak azt tudom, hogy Asszony az oltár
S asszony nélkül meghalok.

Ló-sóskás parlagon ébredt föl
Egykor e bűnös, ős szerelem:
Róza, a szomszédék kis Rózája
Bujósdit játszott velem.

Nem hallottam akkor Hágárról,
Csupán a vérem rítt, kacagott
S hiába jött azóta Kant, Spencer,
Mégis a régi vagyok.

Leköpöm és csókolom őket,
Ők: a semmiség és a világ
S nekik viszem az Élet-vásárból
A legszebb vásárfiát.

Kiknek bőrét nem érinthettem,
Szeréna, Zsóka; Trud és Irén,
Irma s az Ég tudja, kik még: álltam
Gőgösen mindük szivén.

S ha vásárolnom kellett csókot,
Behúnytam a szemem és szivem:
Ennyi szelíd, bús erőt nem vett még
Perditákon senki sem.

Úgy csókolok én, mint egy isten:
Friné és Genovéva rokon,
Mikor én csókolok. Nem a némbert,
Én magamat csókolom.

De szeretem őket mindegyig,
Magdalénát és szűz Máriát,
Szeretem e nemem-ölő tábort
S a csókos komédiát.

Párisban ezerszer elnéztem
A kicsi, bérmáló szűzeket:
Hosszú ruhában, fehéren, maflán
Mentek, mint a betegek.

S ezek kútfői a Jövőnek,
Kiknek koszorut én most fonok.
Ím, ezek lyányai szent Hágárnak:
A jövendő asszonyok.

Szeretem, ahogy megszületnek,
A csecsemőt, süldőt, vént, nagyot,
Szeretek én mindenkit, ki asszony:
Igaz, bús férfi vagyok.

Hágár tüzébe bedobálom
Mindenem, amim van, örömest
S ha koldus vagyok, majd jön érettem
Egy irgalmas, őszi est.

Hágár tüzébe bámulok majd
S tarka, szép asszony-ravatalok:
Vér, emlékek buknak a szent tűzbe
És csókot hány egy halott.

Bibor-palásban jött Keletről
A rímek ősi hajnalán.
Jött boros kedvvel, paripásan,
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ős Kaján.

Duhaj legény, fülembe nótáz,
Iszunk, iszunk s én hallgatom.
Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon.

Szent Kelet vesztett boldogsága,
Ez a gyalázatos jelen
És a kicifrált köd-jövendő
Táncol egy boros asztalon
S ős Kaján birkózik velem.

Én rossz zsaketben bóbiskálok,
Az ős Kaján vállán bibor.
Feszület, két gyertya, komorság.
Nagy torna ez, bús, végtelen
S az asztalon ömlik a bor.

Ó-Babylon ideje óta
Az ős Kaján harcol velem.
Ott járhatott egy céda ősöm
S nekem azóta cimborám,
Apám, császárom, istenem.

Korhely Apolló, gúnyos arcú,
Palástja csusszan, lova vár,
De áll a bál és zúg a torna.
Bujdosik, egyre bujdosik
Véres asztalon a pohár.

Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem.

Nyögve kinálom törött lantom,
Törött szivem, de ő kacag.
Robogva jár, kel, fut az Élet
Énekes, véres és boros,
Szent korcsma-ablakunk alatt.

Uram, kelj mással viadalra,
Nekem az öröm nem öröm.
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlán-köröm.

Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámor-biztatásod?
Mit ér bor- és vér-áldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?

Uram, én szegény, kósza szolga,
Elhasznált, nagy bolond vagyok,
Miért igyak most már rogyásig?
Pénzem nincs, hitem elinalt,
Erőm elfogyott, meghalok.

ťUram, van egy anyám: szent asszony.
Van egy Lédám: áldott legyen.
Van egy pár álom-villanásom,
Egy-két hivem. S lelkem alatt
Egy nagy mocsár: a förtelem.

Volna talán egy-két nótám is,
Egy-két buja, új, nagy dalom,
De, íme, el akarok esni
Asztal alatt, mámor alatt
Ezen az ős viadalon

Uram, bocsásd el bús szolgádat,
Nincs semmi már, csak: a Bizony,
Az ős Bizony, a biztos romlás,
Ne igézz, ne bánts, ne itass.
Uram, én többet nem iszom.

Van csömöröm, nagy irtózásom
S egy beteg, fonnyadt derekam.
Utolszor meghajlok előtted,
Földhöz vágom a poharam.
Uram, én megadom magam.

S már látom, mint kap paripára,
Vállamra üt, nagyot nevet
S viszik tovább a táltosával
Pogány dalok, víg hajnalok,
Boszorkányos, forró szelek.

Száll Keletről tovább Nyugatra,
Új, pogány tornákra szalad
S én feszülettel, tört pohárral,
Hült testtel, dermedt-vidoran
Elnyúlok az asztal alatt.