Tenger-szült Uránusz lemetszett szerve által,
drága gyöngy egy hatalmas kagylóban,
Botticelli lágész alkotása,
a gyengéd kép, amely m már halhatatlan.

Arca makulátlanul sugároz,
Bőre elefántcsontként ragyog,
a haja egy mézes-arany zuhatag:
- Szerelem és szépség istennője vagyok!

Két zefír fújja a part felé
Flóra virágos köpennyel fogadja,
a nagy kagyló gyengéden partot ér,
csónak melynek szirom az alakja.

A tenger békés, az istennő nyugodt.
Az örök nőiesség megszületett.
képes lesz-e Mars uralmát csitítani,
mely örökös harcba keveredett?

Itt állok előttetek,
a színpad függönye előtt,
sem görnyedve, sem tetetve,
hanem mint egy halálraítélt,
éppen cellájából kieresztve.

Meg szeretném köszönni,
hogy mily hű volt mindenki.
Mind az aki velem tartott,
az élet útján együtt harcolt,
akár rokon, akár barát,

apa, anya, testvér, nejem,
kikkel megosztottam életem,
s kiket nagyra becsültem,
úgymint számtalan mást,
akit még nem említettem.

Szóval még találkozunk
egy mennyei szegleten,
ahol béke s öröm uralkodik
és hol örök lesz a szerelem,
vagy tán jácik képzeletem?

Tizenhárom éves voltam,
a férfi korom ébredése.
Még nagyon jól emlékszem
a kamaszos félszegségre.

Ő még fiatalabb volt nálam,
egy törékeny tizenegy éves.
Korai emlékezetembe
e szerelem még ma is édes.

Testvére volt a kísérője
egy mozinűsor folyamatán.
Habár csak a kezét fogtam,
ő volt a legelső babám.

Bíbor dallamot játszik az égi fényorgona…
Ahogy esteledik, hallik éj haragos szava.

Mint hegedűn, dallamot játszik a szél a villanydróton,
Ósdi trükk, amikor közeledik… ott ül vihartrónon.

Bíborba burkozó estét, esdő, sírva remegő hangja kíséri,
Titokban megígérne mindent, de már csepegő esőség kíséri.
Már ázok, felettem az eget, súlyra rajzolt felhők borítják,
A hullámban támadó szélrohamok, drótot nyivákoltatják,

(Bokorrímes)
Felhők szemből- támadva jönnek és már ránk is telepedtek,
Bíborfény nézi, felhők mennyire eljellemtelenedtek.
A fények arrafelé, magasban... barika felhő-nyájat festegetnek,
Ami nagyon jóra sikerült és nagy élmény, szépség, bámuló szemeknek.

(Bokorrímes)
Én is nézem ezt a kivételes szépséget, közben arcomon eső csorog…
Bár itt esik az eső, ideért a szélvihar is, fény, csak idetántorog…
Idevetült bíborfény ezt is megfesti, és csorgó víz… mint vörösbor csobog…

(Önrímes)
Közben megjött a zord sötétség, ideért, biztos az esti gyorssal jött,
Bíborfényt inzultálta, gáncsolta, lelökte a látóhatár mögött…
Jól érezte magát láthatón... neki segítő sötét felhők között.

Vecsés, 2015. július 24. – Kustra Ferenc József

A végtelen tajgában, minden dombhajlat,
Tán’ a szomszédos dombhajlat tükörképe.
A fenyvesen benőnek minden halmokat,
Medvének kedvence, szamóca szedése.

Nincs itt semmi, üres a táj, de tele van
Mindennel, mit megvilágít a pirkadat.
Nagy látóhatár még nem alakult, de van
És csak fel kell ébreszteni az alvókat.

Jól hallom, tényleg megreccsent egy ág? No, csak!
Tán’, csak nem minden feléled és lesz élet?
Pedig rám férne már, hogy legalább lássak,
Mert vaksötét után kérdezik: mivé lett?

Ma közölték, hogy a tegnapi pirkadat,
Mit örömmel láttam, lehet, hogy nem is lesz.
Nézelődjek és várjak, nyolcadikáig,
Talán akkor egyből egy nagy kikelet lesz.

No, te jó öreg, nagy marha tajga medve,
Mit szólsz ehhez? Ez tán’ Isten szeretete?
Mert ő most fogta sorsunkat a kezébe,
Most várhatjuk, mit hoz hajnal lehelete…

Vecsés, 2000. szeptember 1. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.