Száll, száll az ifjuság felettem,
Az én világom romba dül
S a mérhetetlen pusztaságon,
Hol nincsen ösvény, csak halálnyom,
Emléked áll még egyedül.

Köröskörül romok hevernek,
Lassan a nap is búcsuzik,
Nyugodt lelkemnek semmi vágya,
De míg csak lesz egy lobbanása,
Terólad mindig álmodik.

Hajó, ha elmerült a mélybe,
Az ár felette összecsap,
De lelke, a tű mozdulatlan,
A mélységben változatlan
Egyetlen pont felé mutat . . .