A házunk tetején gyülemlik a felhő,
Majd elfújja tavasszal a szél.
Könnyeinket a nap szárítja,
Eltemet majd minket is a tél.

Szörnyű a karácsony egyedül,
S jólesik a penészízű kenyér.
Felsóhajt valahol az árva csendben a szegénység,
S a hidegben kéreget egy zenész.

Mert az életnek Húrja van!
Hát játssz rajta, cigány! Verítéked kiül homlokodra.
A szél cibál, de nem számít már!
Csak egy számít, túlélni.

Túlélni a telet, az éhínséget,
Most zenélsz kiszolgáltatottan!
Csak játszd el, játszd el a zenéd! A végsőt...
S a szél táncot jár letépett ingeddel.

A láz a tüdővész elért,
Mert kinek kell egy kivénhedt zenész!
Sótlan az élet... Adj hát neki, még kér, amíg él!
Holnap késő lesz talán, ha a pap némán temet.

A síron nem lesz, csak vadon virág,
A fejfán a hegedű már nem zenél.
Már nincsen, ki húzza,

Megyek erre, megyek arra,
nézek erre, nézek arra.
Gumicsizmám recés talpa,
virág hajlik a sarkamra.
Barna kislány lakodalma,
táncra perdül kormos arcú, bajszos Vajda.

Nézek jobbra, nézek balra,
szalmazsák ágy hajlékomban.
Gyere hozzám, barna kislány,
mutassuk meg, szép a világ!
Színes sátram néked szántam,
hogy szeretlek, meg nem bántam.

Magyar földön
álmos koldus vihart guberál.
Letargikus erővel söpri a kapott életeket,
hordja messzire a csapodár faleveleket.

Barbár nászéjszakán
valahol megszólal búsan egy hegedű.
Varjak gubbasztanak kinn a magas fákon,
s a jeges szél fúj át a kies pusztaságban.

A nincstelenség sóvárgó vággyal
pásztázza végig a még élhető kis falut.
Üres templomunk békés csendjén
melankolikus harang szól.

Itt bizony életek tűntek el,
ki tehette, messzire elvándorolt!
Ősi falum már rég mások lakják,
új bíbor színezettel spidez az álmatlanság sötét éje.

Zengő versem regös ének,
kiábrándult, mulandó itt az élet.
Árpád vére lázadó, pogány hada,
az ősmagyarnak már itt nincsen szava.

Aztata, vén tata,
baktat a nyár.
Dobban a lópata,
vágtat a vágy.
Pördül a szép Kata,
fordul a lány.
Táncol a vén vajda,
álarcosbál.

Nemes viharok söprik az ősi birtokot,
jön felénk a rézkrajcáros nyár.
Az éhínségtől fetreng a népem!
Száz halállal borul ránk az éj.

Szótlan makacssággal elered az eső,
sötét fellegektől szenvedünk az idők magányában,
ekhós szekereink tépve és elázva!
Baktatnak búsan lovaink a mulandóság felé.

Harcokat vívunk viharral, széllel,
majd ránk ront a fekete sereg!
Halálmadár rebben az égre,
sörétes lelkünk fájón lebeg az éjben.

Végtelen idő... rohanó élet,
miért nem tudunk élni egymás mellett szépen.
S miért nem fogjuk meg egymás kezét!
Az életünk kegyetlenül nehéz.

Kibérelt viharok pusztítanak a tájban,
vándorbotján megfáradtan jön az ősz.
Nyomorúságos idő ül a tájra,
jobban kéne vigyáznunk egymásra.