Aranyfényben fürdő nyárfák
sorakoznak peckesen,
őszi pára csókjaitól
kéreg csillan nedvesen.

Egér surran az avarban
öjv nézi a magasból,
táncos lábú őz hajol le
szürcsöl a kis patakból.

Szeretettel nézek körbe
leülve egy fatönkre,
hogyha egyszer meg tehetném
itt maradnák örökre.

Sutba dobnám kipárnázott
zaklatott életemet,
itt csodálnám csillag szülte
fénylő éjjeleket.

Egész eddigi életem során
megtettem, amt tettem,
tetteimnek köszönhetem
hogy lettem, aki lettem.

Ha egyszer újjászületek,
hogy hat majd a rossz karma?
Fénybe, vagy sötétbe borít
a végtelen hatalma.

Ezután már csak jót teszek,
megtöröm a rossz karmát,
sötét cselekedeteknek
szél hordja el a hamvát.

Rálehelte páráját az ősz
a néma víztükörre,
titkokat rejtő szürke testét
egy zárás üdvözölte.

Holt- Dunának hívja népnyelv
ezt a csendes, lágy vizet,
nem halott, hemzseg az élettől,
nem rohan és nem siet.

Szülőanyja az ős, vén Duna
öleli át szeretőn,
a nád illatú halk sóhaja
szűrődik át levegőn.

Ladik siklik a vízen csendben,
parton fák ölelkeznek,
nem is csoda, hogy rabja lettem
gyönyörű Szigetköznek.

Fingfestésre adta fejét
a birkák vezére,
megpróbáltak utánozni
még ezt is elérte.

Iparkodtak megcsinálni
ami lehetetlen,
minél inkább nem sikerült
annál hevesebben.

Legújabb feladatotok
a vízgereblézés,
mondta a harsogó vezér
és ez már nem kérés.

Ott állt a déli fényben
felvetve setét,
tisztességtelenségben
megőszült fejét.

Elfordult tőlem a világ
nem mutatja arcát,
gyűlölködés ősi fája
elszórta a magvát.

Sűrűn, köddé összeállva
körbe vett a bánat,
magányosság dús szövete
borított rám fátylat.

Bezárnám a sötétséget
kitörnék a fényre,
Itt hagynám az alvilágom
úgy vágyom a szépre.