Magadat épségben átverted,
a szépen átfestett palánkon.
Szándékos botlásod kerettel,
színlelte a szépet, s a mámort.

Botlásod a csalfa hiszemet,
keresve írt meg egy játékot.
Amit sokáig nem engedtem,
játszani, éreztem: kártékony.

Leszállt az est, vergiliusi,
nincsen tiszta test ma már melletted.
Felébredsz s nem elíziumi,
érzésekkel indul el reggeled.

Ragyog-e még lelkem mosolyodtól újra,
mint a gyémánt?
S szemeink bűvöletében érezzük-e még,
a vágyat némán?
Ajkaink találkoznak-e még oly forrón,
vágytól égve?
S testünk minden rezdülése súgja e még, akarlak téged?

Mennyi, mennyi kérdés, s megannyi kérdőjel van még,
amikre válaszokat, csak egymás közelében éreznénk.
Tudom, abban a pillanatban, amikor meglàtnánk egymást,
testünk remegne a vágytól, hogy újra, ölelhessük egymást.

Mert nem múlik el úgy perc, óra,
s egyetlen napom,
eszembe ne jusson, amikor először
szemünk találkozott azon a hajnalon.
Amikor édes csókod ajkamon először érezhettem,
s karod ölelésében kedvesem először elveszhettem.

S ha akarom, ha nem, most is itt csengenek szavaim fülemben,
amit ajkaink találkozása után füledbe súgtam neked oly kedvesen.
Ami így hangzott, ezt a csókot még valaki nagyon fogja értékelni,
s lesz egy nő, aki téged mindennél jobban
fog szeretni.

Már tudom, amit akkor még csak nem is sejtettem,
ez a nő én lettem, s mindörökké tart irántad szerelmem.
S ha lesz még rá alkalmunk a sorsunkban,
hogy meg jutalmazzon és szeressük egymást.
Azt hiszem, sőt tudom, sírva omlok egyenesen,
a karjaidba, s magamhoz szorítalak kedvesem.

Nem érdekel semmi, csak, hogy újra ott
vagy velem,
s ajkam, ajkadhoz érve, suttogja szeretlek élet.
S ha te azt mondod nekem hiányoztál drága,
én is szeretlek nagyon, s karomba zárlak.

Az éjszaka halkan a szívemhez zenél, a város,
ahol élek, száz titkot mesél.
A ligetben a lombok álmodva súgnak, mi lehet
a titka szép otthonomnak.

Az utcák kövein épp itt jár a nyár,
piros selyemszalaggal átkötve vár.
Kék kút hűsítő vize csorog az ajkadon,
s én szép szemed, pillantásod epedve várom.

Ó, nyári éj, Holdnak udvara,
csillagok s örök álmaim hona.

Ajkamnak, ajkad érintése olyan mennyei csoda,
mint amikor szomjazó ember rátalál a rég keresett oázisra.
A te Isteni csókod oltja csak a szomjam,
a te szerelmed tudja csak csillapítani a vágyam.

Nem tudok betelni veled, vágyom minden, percben érintésed, hogy hozzám érj.
Nincs még egy olyan csók, s még egy,
olyan szempár sem a világon mint a tiéd.

Oly finom érintés, mint a tiéd, mely csodás,
szerelmed amit érzel irántam égi áldás.
Ha megkérdeznék tőlem mi az utolsó óhajom,
azt felelném semmi mást nem kérek,
csak rád vágyom.

Érezzem többször vággyal teli édes csókodat, ajkam tapadjon ajkamhoz, mely maga a csoda.
Karjaidban érjen a nap első sugara, mosolyod, ébresszen fel minden reggel, melytől boldog vagyok.

Súghassak füledbe, s hallhassam hangodat,
puha, finom ajkadról, hogy azt mondod nekem,
szép reggelt angyalom.
Ezután boldogan ölellek magamhoz drága élet,
s orcádhoz hajolva füledbe súgom szeretlek téged.

A szerelem, és a szeretet a legfontosabb érzelem,
benne van a lelkünkben és a szívünkben.
Ott van minden egyes fűszálban,
a fűszálon pihenő reggeli harmatcseppek ragyogásában.

A felkelő nap fényében, a fák szitálta napfényben,
a madarak csicsergésében, a természet színeiben.
A fák lombjaiban és törzsében,
a kék égben, a kalandos felhőkben.

A nyári záporban, a hó gyöngyház fényében,
az úszó kacsákban, a szél fújta növényzet,
lágy zörejében.
A mennyek dörgésében, a villámok fényében,
a lágy szellő simogatásában, a földben.

A vizek csillogásában, a vizek fodrában,
a lágy szellő simogatásában.
A fák kellemes árnyékában, a földben,
a vízben, a tűzben, a levegőben.

És a fellegekben, ami mindent jelent,
ott van bennünk, velünk és a szívünkben.
Közel és távol egyek vagyunk a világban,
mert minden emberben lélek és szív van.