Henceghetel a szabadságoddal,
Nekem te csak kevesebb voltál egy gonddal
Bármennyire is vágytam arra hogy rács mögött lássalak,
A rossz szellemek, akkor is csak engem bántanak.

Nem érzem magamon azokat a súlyokat, melyeket rám helyeztél
Ameddig a föld alá nem kerülsz, addig sose feledjél
Rosszabb vagyok, bármelyik ellenfelednél.
A férgeket akkorra kiírtom, mire te temetnél.

Ezek a rossz szellemek, nem bennem élnek tovább
A keresztbe ért lánc, egyre csak mostohább.
Az ördögöt is elkaptam, hogy pokolra küldjelek
Amíg a pokol lángjai közt égsz, én addig nem csüggedek.

Sosem voltál méltó, hogy hű szolgám lehessél
Aljas áruló voltál, nem több egy szerepnél
Oly gyenge és gyáva leszel az én szememben,
Úgy a földbe tiporlak, hogy a kezed örökké remegjen.

Sosem volt ez személyes ügy, annál inkább kötelesség
Láncaimat feltépve, úgy lett ez becstelenség.
Önhatalmúlag rendelkezem pondró életed felett,
Hisz bármikor elvehetem azt, ameddig még lehet.

Leláncollak, kárhozatra ítélve kőböl vájt szíved,
Mindened megvolt, kívéve a erőteljes hited.
Nem tanultad meg, hogy kerülj engem te hítvány szörnyeteg,
Ebből kifolyólag, búcsúzom, mert most elveszem a te érdemtelen nyikhaj életed.

Éjfekete tollú árnyék, város felett suhan át,
kúszik csendben tetők között, éjféltájban egy madár,
füstöt, kormot ont a kémény, szénszagú az ég-perem,
riadt szempár fel-fel villan, s fújtat reá vészesen.
Köd szitál a hideg utcán, gázlámpából gyenge fény,
macskaköves útperemén holtan fekszik a remény.

Gyászos az éj, dögszaga jár, város felett egyre száll,
rekedt hangján riogatón, éjféltájban egy madár.
Sötét ablak, fénye nincsen, bent lüktet a fájdalom,
síri csendben osonva el, alatta a szánalom.
Felül gyászos sötét éjben, házgerincek peremén,
lelket visz el titkot rejtve, csőrében a vakremény.

Lomb pereg halkan,
Szél viszi hosszan,
Aranyba hajló színes a lét.
Nesz ül a tájra,
Köd simul játszva,
Ősz dalát zengi halkan a rét.

Víz csobogása,
Szél tapad rája,
Fodrokban méri most a levét.
Folyónak partja
Pancsol a habra,
Felejti lassan nyárnak hevét.

Felhő csak lebben,
Lágy eső cseppen,
Hűti a szívek nagy bánatát.
Ringat az este,
Árnyék a lelke,
Hozza a hajnal fény-mosolyát.

Idő csak folyik,
Napokkal kopik,
Ősi varázsló éveket csen.
Minden, mi volt már,
Múltunkban ott jár —
Ősz ölelése szép kegyelem.

Ősznek pírja körös-körbe,
Eső lába lóg a földre.
Beleszürkült, a fény sápad,
Sáros úton tócsa árad.

Arany napnak bronz lett lelke,
A lombhullás megkövette.
Fürtökben lóg nyár melege,
Hordókba folyik dús leve.

Térdel a köd nyirkos reggel,
Ölelkezik hűvös csenddel.
Nyári emlék, fénylő paplan
Ott ázik most az avarban.

Lucskos napon a táj bágyad,
Rozsdásodva őszbe árad.
Csobban a csepp, szerte fröccsen
Karikázik víz tükrében.

Fakó fény ül háztetőkre,
Gyorsan hajlik nap az estbe.
Néma sóhaj múltba csorgó,
Emlék hívó a telt hordó.

Párás hajnal ködöt ringat,
Fázós szellő ágat ingat.
Dérpalástot sző a reggel,
Tó tükörbe dermed csenddel.

Az időt is szél kergeti,
Pókhálóját messze veti.
Mint a gyöngy lánc, lóg a fákon
Véget ért a nyári álom.

Horizonton körös körbe
Gomolyfelhők gyűlnek össze.
Kályha mellett nyárnak heve
Bele olvad a szívekbe.

Ma egy biztos van,
Túl-fejlődött világban...
Bizonytalanság!

Két szék közt érik
A végzetes huppanás...
Biztonság-hiány.

Emberség fogyó,
Emberiség veszélyben...
Bizonyosságos.