Idő 
Értékelés 
Értékelés A Nagy Háborúban
A repülősök a köd ellenére, parancsot kaptak felderítésre?
A zászlós, könyörögve nézett a kapitányra, de nem ment bevetésre.
Most Thélis még nem tartotta alkalmasnak ilyen időben repülésre.
Bevetésen, Neuville volt a pilóta, Berthier meg a társa.
A pilóta két éve volt már a repülő osztag oszlopos tagja.
Bevetések előtt izgatott volt, mint szülésnél a bába,
De soha sem közelítette meg a halál gondolata.
A német lövészárkok fölé értek, a köd és a föld között,
Egy sötétes, folyosó-szerű nyilasban, az ellenség fölött.
A gép, teljes sebességgel, csak belevetette magát,
Német gyalogosok csak nézték a távolodó farkát.
Olyan közel voltak a földhöz, hogy látták a lövészárkok belsejét,
És teljesen ki lehetett venni az árok-mellvédek reliefjét.
Legfeljebb tizenöt méter, gondolta Neuville, összeszorított foggal,
Bizonyára lőnek is ránk, meg talán ordítanak nekünk, teli torokkal.
A gyakorlott pilóta keze, azonban erősen fogta a kormányt,
A gép így határozottan tört előre, keverve a köd-állományt.
A pilóta még nem félt ajkát bevonta... köd ízetlen nedvessége,
Az ellenzőt is belepte a köd, vastag, harmatszerű sűrűsége.
A szél dühödten korbácsolta szabadon hagyott homlokát,
A gép meg maga előtt, csak hajtotta-tolta a köd falát.
Neuville, előkelő származása okán, nem akart lövészárokba menni,
Így ajánlották, bár nagyon veszélyes, de ha tetszik, próbáljon meg pilóta lenni.
Küzdelem tombolt az akaratereje és gyávasága között... Nem látta senki?
Ujjaival görcsösen markolta a magassági kormányt,
És a lövészárkok rendszere fölött, tartotta az irányt
Ahogy közeledtek a célhelyhez, a köd csak erősödött,
És csak alig látszott a lövészárkok rajza a föld fölött...
Berthier is izgult, egészen másért, bár már ő is két éve szolgált,
Félt, mint mindig, ha úgy vélte, hogy nem tudja ellátni a szolgálatát.
Végigrepülték a frontot, Soissons és Reims között,
De végül is nem láttak semmi jelentőst sem, köd mögött.
Így Berthier az ujjával, hazafelé irányt bökött.
A repülőtéren Thélis kapitány, fel és alá járkált hosszan,
Jean zászlós is ott várta a gépet, izgultak... egyre csak jobban.
A Veste felől, a ködvattától tompítva, mormogás hallatszott,
De a zászlós nem tudtam megkülönböztetni, szél fújt, vagy mást hallott.
A kétfedelű, hirtelen vált ki, megjelent a ködből,
Neuville mesterien tette le a széles ívből.
A hangárhoz gurult, a pilóta a kabinjából kiszállt.
Berthier meg mozdulatlanul ült tovább, semmit sem csinált.
A kapitány odament, megrázta, de a keze leesett?
Berthier egyenruhája a bal válla alatt volt tépett?
Rögtön kórházba bevitték, de útközben már nem lélegzett?
Neuville nem tudta megmondani, rájuk lőttek-e,
A motor és a szélzúgásba, ő nem hallott semmit se?
Vecsés, 2015. július 27. ? Kustra Ferenc - Joseph Kessel: ?A repülőtiszt? c. regénye ihletésével írtam.
A repülősök a köd ellenére, parancsot kaptak felderítésre?
A zászlós, könyörögve nézett a kapitányra, de nem ment bevetésre.
Most Thélis még nem tartotta alkalmasnak ilyen időben repülésre.
Bevetésen, Neuville volt a pilóta, Berthier meg a társa.
A pilóta két éve volt már a repülő osztag oszlopos tagja.
Bevetések előtt izgatott volt, mint szülésnél a bába,
De soha sem közelítette meg a halál gondolata.
A német lövészárkok fölé értek, a köd és a föld között,
Egy sötétes, folyosó-szerű nyilasban, az ellenség fölött.
A gép, teljes sebességgel, csak belevetette magát,
Német gyalogosok csak nézték a távolodó farkát.
Olyan közel voltak a földhöz, hogy látták a lövészárkok belsejét,
És teljesen ki lehetett venni az árok-mellvédek reliefjét.
Legfeljebb tizenöt méter, gondolta Neuville, összeszorított foggal,
Bizonyára lőnek is ránk, meg talán ordítanak nekünk, teli torokkal.
A gyakorlott pilóta keze, azonban erősen fogta a kormányt,
A gép így határozottan tört előre, keverve a köd-állományt.
A pilóta még nem félt ajkát bevonta... köd ízetlen nedvessége,
Az ellenzőt is belepte a köd, vastag, harmatszerű sűrűsége.
A szél dühödten korbácsolta szabadon hagyott homlokát,
A gép meg maga előtt, csak hajtotta-tolta a köd falát.
Neuville, előkelő származása okán, nem akart lövészárokba menni,
Így ajánlották, bár nagyon veszélyes, de ha tetszik, próbáljon meg pilóta lenni.
Küzdelem tombolt az akaratereje és gyávasága között... Nem látta senki?
Ujjaival görcsösen markolta a magassági kormányt,
És a lövészárkok rendszere fölött, tartotta az irányt
Ahogy közeledtek a célhelyhez, a köd csak erősödött,
És csak alig látszott a lövészárkok rajza a föld fölött...
Berthier is izgult, egészen másért, bár már ő is két éve szolgált,
Félt, mint mindig, ha úgy vélte, hogy nem tudja ellátni a szolgálatát.
Végigrepülték a frontot, Soissons és Reims között,
De végül is nem láttak semmi jelentőst sem, köd mögött.
Így Berthier az ujjával, hazafelé irányt bökött.
A repülőtéren Thélis kapitány, fel és alá járkált hosszan,
Jean zászlós is ott várta a gépet, izgultak... egyre csak jobban.
A Veste felől, a ködvattától tompítva, mormogás hallatszott,
De a zászlós nem tudtam megkülönböztetni, szél fújt, vagy mást hallott.
A kétfedelű, hirtelen vált ki, megjelent a ködből,
Neuville mesterien tette le a széles ívből.
A hangárhoz gurult, a pilóta a kabinjából kiszállt.
Berthier meg mozdulatlanul ült tovább, semmit sem csinált.
A kapitány odament, megrázta, de a keze leesett?
Berthier egyenruhája a bal válla alatt volt tépett?
Rögtön kórházba bevitték, de útközben már nem lélegzett?
Neuville nem tudta megmondani, rájuk lőttek-e,
A motor és a szélzúgásba, ő nem hallott semmit se?
Vecsés, 2015. július 27. ? Kustra Ferenc - Joseph Kessel: ?A repülőtiszt? c. regénye ihletésével írtam.
A Nagy Háborúban
Első világháborús kétfedelűek nem voltak gyorsak
És csak alig hatezer méter magasságban csúcsosodtak?.
Az aviatikusok, akkoriban inkább felderítésre repültek,
Persze volt náluk egy rögzített földi géppuska, meg fényképező gépek.
A gépen pilóta, maga a kapitány lett,
Ő volt a tábor parancsnoka, kinevezett.
Hátul ült a zászlós, aki csak tegnap érkezett a táborba,
Miután az aviatikus iskolát, ügyesen kijárta.
Ahogy úsztak a légben a német állások felé, hogy ne mondjanak panaszt,
A kapitány visszafordult és mutatta, az ujjával, húzza meg a ravaszt.
A zászlós megértette, hogy most ki kell próbálni a fegyvert.
Lőtt egy hosszú sorozatot, így próbálta ki a gépfegyvert.
Lenézett a tiszta légben, le a földre, de nem tudta, hol vannak,
Pedig iskolában tanulta, eleget tett a feladatoknak.
Elővette a térképet, lázasan kereste, a tájékozódási pontot,
Ekkor a homloka köré, a koszorúba kötött büszkeségen, gyorsan bontott.
A fülke ellenzője mögé lehajtotta a fejét, hogy a szélben lássa a térképet,
Aztán nagy nehezen felismerte a táj, váltakozó körvonalait és fellélegzett.
Az országutak, mint frissen mázolt, gyönyörű pántok kígyóztak mezőkön és erdőben,
Aztán felismerte a száznyolcas magaslatot, és úgy érezte, bent vannak a révben.
Közben a tágas és kopár tét körülöttük maradt, de a fiatal fiú úgy érezte,
Most nagyon boldog, ezt vágyta, és a látóhatárt elborító alkonyat csendjét élvezte.
A föld is lassan rózsaszínűvé vált, a lövészárkok, halálos, kék patakként folydogáltak.
A reims-i katedrális és az őt körülvevő házak népei még egyszer megcsillantak?
Az volt az érzése, mintha a kis, törékeny repülőgép csak állna a levegőben,
És együttesen, elmerengve néznék a nap haldoklását...sötétedő, lázas légben.
A zászlós arra riadt fel, hogy egy elfojtott, szétoszló zaj csapja meg a fülét,
És lenézve látta, a gép alatt puhán himbálódzó füstgolyó közelségét.
A zászlós nem ijedt meg, még csak ez volt az első bevetése,
Minden tetszett neki, a gránátfüst meg, mint virág ékessége?
A kapitány tudta, hogy ebben a magasságban lelőhetik és már sötétedett.
A gépet így hazafelé fordította, a zászlós készített már felvételeket.
Az est, sötétedő kék hamuja, mint fénylő por lepte be a földet.
Az est hűvösségében lassan el is érték messzi repülőteret.
A zászlós túl volt egy bevetésen, az elsőn és lőtte a légteret?
Vecsés, 2015. július 18. ? Kustra Ferenc - Joseph Kessel: ?A repülőtiszt? c. regénye ihletésével írtam.
Első világháborús kétfedelűek nem voltak gyorsak
És csak alig hatezer méter magasságban csúcsosodtak?.
Az aviatikusok, akkoriban inkább felderítésre repültek,
Persze volt náluk egy rögzített földi géppuska, meg fényképező gépek.
A gépen pilóta, maga a kapitány lett,
Ő volt a tábor parancsnoka, kinevezett.
Hátul ült a zászlós, aki csak tegnap érkezett a táborba,
Miután az aviatikus iskolát, ügyesen kijárta.
Ahogy úsztak a légben a német állások felé, hogy ne mondjanak panaszt,
A kapitány visszafordult és mutatta, az ujjával, húzza meg a ravaszt.
A zászlós megértette, hogy most ki kell próbálni a fegyvert.
Lőtt egy hosszú sorozatot, így próbálta ki a gépfegyvert.
Lenézett a tiszta légben, le a földre, de nem tudta, hol vannak,
Pedig iskolában tanulta, eleget tett a feladatoknak.
Elővette a térképet, lázasan kereste, a tájékozódási pontot,
Ekkor a homloka köré, a koszorúba kötött büszkeségen, gyorsan bontott.
A fülke ellenzője mögé lehajtotta a fejét, hogy a szélben lássa a térképet,
Aztán nagy nehezen felismerte a táj, váltakozó körvonalait és fellélegzett.
Az országutak, mint frissen mázolt, gyönyörű pántok kígyóztak mezőkön és erdőben,
Aztán felismerte a száznyolcas magaslatot, és úgy érezte, bent vannak a révben.
Közben a tágas és kopár tét körülöttük maradt, de a fiatal fiú úgy érezte,
Most nagyon boldog, ezt vágyta, és a látóhatárt elborító alkonyat csendjét élvezte.
A föld is lassan rózsaszínűvé vált, a lövészárkok, halálos, kék patakként folydogáltak.
A reims-i katedrális és az őt körülvevő házak népei még egyszer megcsillantak?
Az volt az érzése, mintha a kis, törékeny repülőgép csak állna a levegőben,
És együttesen, elmerengve néznék a nap haldoklását...sötétedő, lázas légben.
A zászlós arra riadt fel, hogy egy elfojtott, szétoszló zaj csapja meg a fülét,
És lenézve látta, a gép alatt puhán himbálódzó füstgolyó közelségét.
A zászlós nem ijedt meg, még csak ez volt az első bevetése,
Minden tetszett neki, a gránátfüst meg, mint virág ékessége?
A kapitány tudta, hogy ebben a magasságban lelőhetik és már sötétedett.
A gépet így hazafelé fordította, a zászlós készített már felvételeket.
Az est, sötétedő kék hamuja, mint fénylő por lepte be a földet.
Az est hűvösségében lassan el is érték messzi repülőteret.
A zászlós túl volt egy bevetésen, az elsőn és lőtte a légteret?
Vecsés, 2015. július 18. ? Kustra Ferenc - Joseph Kessel: ?A repülőtiszt? c. regénye ihletésével írtam.
(3 soros-zárttükrös)
Az avarszőnyeg alatt tán? melegszik a hideg hant,
A szomszéd sírnál egy kutya van, néha-néha vakkant?
Az avarszőnyeg alatt tán? melegszik a hideg hant?
(Belső rímes, 3 soros-zárttükrös)
Csendesen érkeztem lépteimmel a sírhoz, a süppedő szőnyegben,
De a testnél én, sokkal előbb itt voltam, az emlékező lélekben.
Drága halottaim velem és bennem élnek, továbbélő? egységben.
Egykor is volt korom-sötétség, de akkor inkább csak éjjel,
Mostanra már állandósult, láthatatlan fekete fénnyel?
Emlékszem, éltetekben rég?... Virultatok szeretet-fénnyel.
Hoztam koszorúkat és mécseseket, kis tartókban,
Hogy szél el ne fújja, lángja legyen mécses tartókban.
Mélyen rátok gondolok, emlékeim nagyon följönnek, föltolulnak,
A szél is föltámad közben és a tetejét sodorja az avarnak.
(Belső rímes, 3 soros-zárttükrös)
Hiányoztok nekem és örökre fogtok is,
Ti életemben csak hozzám tartoztok? csakis?
Hiányoztok nekem és örökre fogtok is.
*
(Septolet)
Elmentetek,
Itt ne
Legyetek??
De nekem,
Nagy hiányérzetem,
Mi segít vágyakozni?
És múltba visszakozni.
*
(Senrjú)
Látom arcotok,
Mosolyotok derűjét.
Emlékvulkánok...
*
(HIAQ)
Még a lelkemben van
Szeretetek nekem... nekem!
Életem, kíséri.
*
Jóra és szépre emlékezek,
Sok újra átélés veletek?
Jóra és szépre emlékezek.
A fránya szél hevesen, nagyon is föltámadt
Erősen söpörné a régies álmomat!
Megyek haza, félek, hogy kiskabátban megfázok,
Útközben rólatok, a lelkemben ábrándozok.
Vecsés, 2015. május 14. ? Kustra Ferenc ? Alloiostrofikus versformában íródott.
Az avarszőnyeg alatt tán? melegszik a hideg hant,
A szomszéd sírnál egy kutya van, néha-néha vakkant?
Az avarszőnyeg alatt tán? melegszik a hideg hant?
(Belső rímes, 3 soros-zárttükrös)
Csendesen érkeztem lépteimmel a sírhoz, a süppedő szőnyegben,
De a testnél én, sokkal előbb itt voltam, az emlékező lélekben.
Drága halottaim velem és bennem élnek, továbbélő? egységben.
Egykor is volt korom-sötétség, de akkor inkább csak éjjel,
Mostanra már állandósult, láthatatlan fekete fénnyel?
Emlékszem, éltetekben rég?... Virultatok szeretet-fénnyel.
Hoztam koszorúkat és mécseseket, kis tartókban,
Hogy szél el ne fújja, lángja legyen mécses tartókban.
Mélyen rátok gondolok, emlékeim nagyon följönnek, föltolulnak,
A szél is föltámad közben és a tetejét sodorja az avarnak.
(Belső rímes, 3 soros-zárttükrös)
Hiányoztok nekem és örökre fogtok is,
Ti életemben csak hozzám tartoztok? csakis?
Hiányoztok nekem és örökre fogtok is.
*
(Septolet)
Elmentetek,
Itt ne
Legyetek??
De nekem,
Nagy hiányérzetem,
Mi segít vágyakozni?
És múltba visszakozni.
*
(Senrjú)
Látom arcotok,
Mosolyotok derűjét.
Emlékvulkánok...
*
(HIAQ)
Még a lelkemben van
Szeretetek nekem... nekem!
Életem, kíséri.
*
Jóra és szépre emlékezek,
Sok újra átélés veletek?
Jóra és szépre emlékezek.
A fránya szél hevesen, nagyon is föltámadt
Erősen söpörné a régies álmomat!
Megyek haza, félek, hogy kiskabátban megfázok,
Útközben rólatok, a lelkemben ábrándozok.
Vecsés, 2015. május 14. ? Kustra Ferenc ? Alloiostrofikus versformában íródott.
Elkezdett Lovagolni a Sólyomszemű indiánnő,
Túl csinosabb voltál Akinek szőke haja van,
Disz vannak, a fejemen,
Szépséges Sólyomszemű indiánnő,
Te voltál a világon Legerősebb.
Lovagol a Sólyomszem indiánnő,
A Western vadnyugat,
Elment a hosszú útra
Sólyomszemű indiánnő
Hordja a hosszú Puskát.
Nem talál a célba,
Sólyomszemű indiánnő
Te voltál az Ellenségem,
Harcos szőke indiánnő
Lovagol a szépséges őserdöben,
Rátalál a bokor alatt és rábukkan
valamire az őn Nyomában,
Oly szép volt a Sólyomszemű indiánnő
Mint Ráfestedet Arcodra
A Sólyomszemű indián
Lovagolt az Sólyomszemű indiánnő.
Az Erdőn szélen, a nyár útán,
Ami szép volt a harcos szőke indiánnő
Ráugrott a lóra a cowboy ellenére,
Majdnem Bajbajutott.
Túl csinosabb voltál Akinek szőke haja van,
Disz vannak, a fejemen,
Szépséges Sólyomszemű indiánnő,
Te voltál a világon Legerősebb.
Lovagol a Sólyomszem indiánnő,
A Western vadnyugat,
Elment a hosszú útra
Sólyomszemű indiánnő
Hordja a hosszú Puskát.
Nem talál a célba,
Sólyomszemű indiánnő
Te voltál az Ellenségem,
Harcos szőke indiánnő
Lovagol a szépséges őserdöben,
Rátalál a bokor alatt és rábukkan
valamire az őn Nyomában,
Oly szép volt a Sólyomszemű indiánnő
Mint Ráfestedet Arcodra
A Sólyomszemű indián
Lovagolt az Sólyomszemű indiánnő.
Az Erdőn szélen, a nyár útán,
Ami szép volt a harcos szőke indiánnő
Ráugrott a lóra a cowboy ellenére,
Majdnem Bajbajutott.
Képzeletem?
A nagy-hegynyi sötétség ölén, mélázva, konyult fűben feküdtem,
Elgondolkoztam, életemen, sorsomon, mily? a nyugdíjas létem.
Elnehezült szívem, mire végigzongoráztam rongyos életem.
A szépséges, bársonyfekete, lágyan ringó sötétség,
Nem segített, hogy könnyebb legyen az elviselhetőség?
Mert bizony szép kor a hatvanhét, és ez a számszerűség.
Az áthatolhatatlan sötétet a csillag-sziporka mutatja,
Mert én belül tudom, hogy megy tovább, nem áll meg, óra mutatója.
Minden elmúlik, de a jövő perce, az előző folytatója.
A sötétben nincsen korkép, vad gondolataim úgy cikáznak,
De nem durván, nem fájók, Inkább szabadon magukban cicáznak.
Ez a korlátlan korlát-nélküli sötét, mit sokan imádnak.
Sötét hőségben hallgatnak, a fű, a bokor és a fák,
Ebben a vakságban nem látom, hol vannak broméliák.
De magamról mindent tudok, gáncsolnak a száraz csutkák.
Érdekes az éjszakai világ a meglevő tényekkel,
Még akkor is, ha magadévá teszed a vad éjt, lélekkel.
Ha gondolkozol, ha odatartozol, ha visz jó érvekkel.
Most nem vagyok sugárzó napfényben,
Csak leledzem az éber éj-kéjben,
Úszok a vaksötét semmiségben.
Igyekeztem, mindenképpen maradásra bírni a napfényt?
Nem akartam éjsötétben élni saját szívben, ön-rabként?
De élet csapdákkal teli, idő meg csak halad, óraként?
A vaksötét, csendben zümmögteti a sötétséget,
Ebbe, mint lovat befogja a világmindenséget.
Én meg részt veszek benne, élvezem e semmiséget.
Talán a sötétben, unos-untalan rovod az utadat,
Közben lehet, hogy sokszor sírás fojtogatja a torkodat,
Te meg elhagynád a sötétben, de nem lehet? a gondodat.
Lehetsz Te igazságos, életerős, vagy életharcos,
Ha nincsen jó kövesút! Amin mész pocsolyás, buktatós,
És ezeket nem biztos, hogy legyőződ? lelked magasztos?
A fénytelen csillag-fények, millió-számra égnek
És nekem azt sugallják, hogy nem lesz vége az éjnek,
De én tudom, a reggel véget vet a vaksötétnek?
A szénfekete éjtenger, teljesen belepte eget,
Fájó gondolataim nem is fogják fel a fény-szelet.
Reggel majd jobb lesz, ha a Nap egy délibábot feléget.
A fekete düh tüze is fellobbanhatna bennem,
Mert az életem is éj-fekete, dühítő nekem?
És mégis várom a fényt, fogam erre nagyon fenem?
Reggeli napsütés aranyviharában eltűnik majd fekete éj
És az aranyárban messzi elúszik a sötét-éj, mi már úgysem mély.
A napfény tűző, elhatalmasodó hullámai? maga a fény-kéj.
A természet lágy ölén, harmóniában csillagfényes éggel, világgal,
A diszharmóniától eltávolodunk, begyűjtött égi sugárzással,
És az élet megy tovább szépen, idő is megy időleges megnyugvással.
Vecsés, 2015. június 28. ? Kustra Ferenc
A nagy-hegynyi sötétség ölén, mélázva, konyult fűben feküdtem,
Elgondolkoztam, életemen, sorsomon, mily? a nyugdíjas létem.
Elnehezült szívem, mire végigzongoráztam rongyos életem.
A szépséges, bársonyfekete, lágyan ringó sötétség,
Nem segített, hogy könnyebb legyen az elviselhetőség?
Mert bizony szép kor a hatvanhét, és ez a számszerűség.
Az áthatolhatatlan sötétet a csillag-sziporka mutatja,
Mert én belül tudom, hogy megy tovább, nem áll meg, óra mutatója.
Minden elmúlik, de a jövő perce, az előző folytatója.
A sötétben nincsen korkép, vad gondolataim úgy cikáznak,
De nem durván, nem fájók, Inkább szabadon magukban cicáznak.
Ez a korlátlan korlát-nélküli sötét, mit sokan imádnak.
Sötét hőségben hallgatnak, a fű, a bokor és a fák,
Ebben a vakságban nem látom, hol vannak broméliák.
De magamról mindent tudok, gáncsolnak a száraz csutkák.
Érdekes az éjszakai világ a meglevő tényekkel,
Még akkor is, ha magadévá teszed a vad éjt, lélekkel.
Ha gondolkozol, ha odatartozol, ha visz jó érvekkel.
Most nem vagyok sugárzó napfényben,
Csak leledzem az éber éj-kéjben,
Úszok a vaksötét semmiségben.
Igyekeztem, mindenképpen maradásra bírni a napfényt?
Nem akartam éjsötétben élni saját szívben, ön-rabként?
De élet csapdákkal teli, idő meg csak halad, óraként?
A vaksötét, csendben zümmögteti a sötétséget,
Ebbe, mint lovat befogja a világmindenséget.
Én meg részt veszek benne, élvezem e semmiséget.
Talán a sötétben, unos-untalan rovod az utadat,
Közben lehet, hogy sokszor sírás fojtogatja a torkodat,
Te meg elhagynád a sötétben, de nem lehet? a gondodat.
Lehetsz Te igazságos, életerős, vagy életharcos,
Ha nincsen jó kövesút! Amin mész pocsolyás, buktatós,
És ezeket nem biztos, hogy legyőződ? lelked magasztos?
A fénytelen csillag-fények, millió-számra égnek
És nekem azt sugallják, hogy nem lesz vége az éjnek,
De én tudom, a reggel véget vet a vaksötétnek?
A szénfekete éjtenger, teljesen belepte eget,
Fájó gondolataim nem is fogják fel a fény-szelet.
Reggel majd jobb lesz, ha a Nap egy délibábot feléget.
A fekete düh tüze is fellobbanhatna bennem,
Mert az életem is éj-fekete, dühítő nekem?
És mégis várom a fényt, fogam erre nagyon fenem?
Reggeli napsütés aranyviharában eltűnik majd fekete éj
És az aranyárban messzi elúszik a sötét-éj, mi már úgysem mély.
A napfény tűző, elhatalmasodó hullámai? maga a fény-kéj.
A természet lágy ölén, harmóniában csillagfényes éggel, világgal,
A diszharmóniától eltávolodunk, begyűjtött égi sugárzással,
És az élet megy tovább szépen, idő is megy időleges megnyugvással.
Vecsés, 2015. június 28. ? Kustra Ferenc
