Idő 
Értékelés 
Értékelés Lesznek, e vajon boldog idők még
melyet a sors még tartogat?
Vagy éji sötétbe hajlik az este,
s nem vár ránk többé pirkadat.
Látom e még a fényt a szemedben
mely oly szeretettel néz reám,
hogy elfelejtek mindent, mi bántott,
s nem érdekel már semmi más.
Lesz e még vajon napfényes nyár is,
vagy csak borongós nappalok?
S szürke felhők, mik könnyeket sírnak,
s végigfolynak az arcomon.
Tudom, hogy nehéz. Neked is épp úgy,
hiszen messze vagy, s jól tudom:
száz határ, amely közöttünk áll most,
mégis: terólad álmodom.
Amíg a nappalt váltja az éjjel,
s mosolyt látok az arcodon,
nem állhat el a szívverésem,
hiszen szeretlek: oly nagyon.
melyet a sors még tartogat?
Vagy éji sötétbe hajlik az este,
s nem vár ránk többé pirkadat.
Látom e még a fényt a szemedben
mely oly szeretettel néz reám,
hogy elfelejtek mindent, mi bántott,
s nem érdekel már semmi más.
Lesz e még vajon napfényes nyár is,
vagy csak borongós nappalok?
S szürke felhők, mik könnyeket sírnak,
s végigfolynak az arcomon.
Tudom, hogy nehéz. Neked is épp úgy,
hiszen messze vagy, s jól tudom:
száz határ, amely közöttünk áll most,
mégis: terólad álmodom.
Amíg a nappalt váltja az éjjel,
s mosolyt látok az arcodon,
nem állhat el a szívverésem,
hiszen szeretlek: oly nagyon.
Ha nem volna gyermekem, milyen más lenne,
lehetett volna könnyebb életem,
de oly üres lenne, nélkülük minden,
s nem tudnám, mi az
igaz szeretet.
Nem tudnám mi az, őrizni, védni,
s aggódni azért, hogy röpke életem
ne szálljon úgy el, hogy ne lássam őket
boldognak, mikor végleg elmegyek.
Nem tudnám milyen boldogság néha,
mikor szerető karjuk átölel,
s nem láthatnám a kisunokáim
mosolyát,
melytől szívem megremeg.
Annyi szép vár ránk ezen a földön,
kinek több jut és kinek kevesebb,
de a legszentebb emberi érzés hozzájuk fűz, és általuk jön el.
Rossz idők járnak. Gonosz az élet,
de addig, ameddig itt vannak nekem,
nincs nálam boldogabb ezen a földön,
akkor sem, ha már nincsenek velem.
Elég egy hang, és az sem baj nékem,
ha néha - néha a telefon recseg,
csak érezzem azt a hangjukat hallva,
hogy boldogok, s szívem öröm tölti el.
Mit ér a sok pénz? S halomnyi kincs, hisz nem viszi magával oda senkisem,
ahol hideg föld, s mély álom vár ránk,
hisz ott mindenki egyformán pihen.
Csak az akáclomb suttog még néha, s talán a tücsök itt - ott ciripel,
de odalent, abban az árnyék világban
nem hallunk hangot, s nincsen felelet.
Néha egyetlen perc csak az élet,
és ha megcsap a hideg tél szele,
boldogan megyek, s ha van ott még élet,
ott is ugyanily forrón szeretek.
lehetett volna könnyebb életem,
de oly üres lenne, nélkülük minden,
s nem tudnám, mi az
igaz szeretet.
Nem tudnám mi az, őrizni, védni,
s aggódni azért, hogy röpke életem
ne szálljon úgy el, hogy ne lássam őket
boldognak, mikor végleg elmegyek.
Nem tudnám milyen boldogság néha,
mikor szerető karjuk átölel,
s nem láthatnám a kisunokáim
mosolyát,
melytől szívem megremeg.
Annyi szép vár ránk ezen a földön,
kinek több jut és kinek kevesebb,
de a legszentebb emberi érzés hozzájuk fűz, és általuk jön el.
Rossz idők járnak. Gonosz az élet,
de addig, ameddig itt vannak nekem,
nincs nálam boldogabb ezen a földön,
akkor sem, ha már nincsenek velem.
Elég egy hang, és az sem baj nékem,
ha néha - néha a telefon recseg,
csak érezzem azt a hangjukat hallva,
hogy boldogok, s szívem öröm tölti el.
Mit ér a sok pénz? S halomnyi kincs, hisz nem viszi magával oda senkisem,
ahol hideg föld, s mély álom vár ránk,
hisz ott mindenki egyformán pihen.
Csak az akáclomb suttog még néha, s talán a tücsök itt - ott ciripel,
de odalent, abban az árnyék világban
nem hallunk hangot, s nincsen felelet.
Néha egyetlen perc csak az élet,
és ha megcsap a hideg tél szele,
boldogan megyek, s ha van ott még élet,
ott is ugyanily forrón szeretek.
A realitás filozófiája…
A háború, maga egy végtelen rettegés!
Az egyénnek, sorsa elől nincsen menekvés.
A háború, maga egy végtelen rettegés!
A háború tele van, agresszió-képek szomorú látványával,
A menekültek is fölbukkannak! Egyedül az anya a lányával…
A háború tele van, agresszió-képek szomorú látványával.
A háborúban semmi lehetőség nincs méltóságteljesen élni,
Ott biz’, rögös-kiszámíthatatlan vak-véletlenben kell folyvást élni…
A háborúban semmi lehetőség nincs méltóságteljesen élni.
A háborúban olyan kevéssé számít, bármely női praktika,
Megmarad neki azonban, hogy segít, mi a túlélés záloga…
A háborúban olyan kevéssé számít, bármely női praktika.
A háborúban egyszerűen nem lehet tudni,
Mit hoz a jövő, hogy kell élni és viselkedni!
A háborúban egyszerűen nem lehet tudni.
A háborúban az erős jellem számít, ha katonának sajátja,
Ez lehet uralkodó a lelkében, ha nem jő érte a halála…
A háborúban az erős jellem számít, ha katonának sajátja.
A háborúban a gyávaság, ismérve a gazembernek,
Ott pedig nincs menekvése, sem a testnek sem a léleknek…
A háborúban a gyávaság, ismérve a gazembernek,
A háború nagyon emberrontó, lélekgyilkos történés-sorozat,
Kitermeli magából az elromlott, árulóvá lett alakokat…
A háború nagyon emberrontó, lélekgyilkos történés-sorozat.
A háborúban sok menekültről, katonáról nem tudni, hová lett,
Jó ember volt-e avagy rossz? Pokolba, vagy a mennyországba mehetett?
A háborúban sok menekültről, katonáról nem tudni, hová lett.
A háborúban is van szép, színes, őszi reggel,
Temető tele van végleg rongált sírhelyekkel…
A háborúban is van szép, színes, őszi reggel.
A háborúban a padok, a kerti vaskerítés, a templom keresztje,
Mind-mind sérült, megrongált, nem lopják el, mindenütt van ilyen, nincs keletje…
A háborúban a padok, a kerti vaskerítés, a templom keresztje.
A háborúban is van, hogy a pirkadattal, napsugár áttör a lombokon,
A fa alatt, meg a lövészárokban, katonák viccelnek, bárgyún-mosolygón…
A háborúban is van, hogy a pirkadattal, napsugár áttör a lombokon.
A háborúban is van, hogy már pirkadatkor derűs az ég,
A korán kelők nézik… Ó Teremtő! Vajh' meddig tart ez még?
A háborúban is van, hogy már pirkadatkor derűs az ég.
A háborúban a végére eldől az emberek és a haza élete…
Jövő mit hoz, ennek a torz „halálig” életnek, túlélést? Mi lesz a vége?
A háborúban a végére eldől az emberek és a haza élete…
Háborúk voltak, vannak, a gerjesztők eszetlenek,
És míg ember földön élni fog, ezek, mind még lesznek…
Háborúk voltak, vannak, a gerjesztők eszetlenek…
Vecsés, 2018. november 15. – Kustra Ferenc – íródott; 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és a 2. sort egyben, majd a 2. és a 3. sort egyben. Így lesz meg a 3 sor gondolatisága.
A háború, maga egy végtelen rettegés!
Az egyénnek, sorsa elől nincsen menekvés.
A háború, maga egy végtelen rettegés!
A háború tele van, agresszió-képek szomorú látványával,
A menekültek is fölbukkannak! Egyedül az anya a lányával…
A háború tele van, agresszió-képek szomorú látványával.
A háborúban semmi lehetőség nincs méltóságteljesen élni,
Ott biz’, rögös-kiszámíthatatlan vak-véletlenben kell folyvást élni…
A háborúban semmi lehetőség nincs méltóságteljesen élni.
A háborúban olyan kevéssé számít, bármely női praktika,
Megmarad neki azonban, hogy segít, mi a túlélés záloga…
A háborúban olyan kevéssé számít, bármely női praktika.
A háborúban egyszerűen nem lehet tudni,
Mit hoz a jövő, hogy kell élni és viselkedni!
A háborúban egyszerűen nem lehet tudni.
A háborúban az erős jellem számít, ha katonának sajátja,
Ez lehet uralkodó a lelkében, ha nem jő érte a halála…
A háborúban az erős jellem számít, ha katonának sajátja.
A háborúban a gyávaság, ismérve a gazembernek,
Ott pedig nincs menekvése, sem a testnek sem a léleknek…
A háborúban a gyávaság, ismérve a gazembernek,
A háború nagyon emberrontó, lélekgyilkos történés-sorozat,
Kitermeli magából az elromlott, árulóvá lett alakokat…
A háború nagyon emberrontó, lélekgyilkos történés-sorozat.
A háborúban sok menekültről, katonáról nem tudni, hová lett,
Jó ember volt-e avagy rossz? Pokolba, vagy a mennyországba mehetett?
A háborúban sok menekültről, katonáról nem tudni, hová lett.
A háborúban is van szép, színes, őszi reggel,
Temető tele van végleg rongált sírhelyekkel…
A háborúban is van szép, színes, őszi reggel.
A háborúban a padok, a kerti vaskerítés, a templom keresztje,
Mind-mind sérült, megrongált, nem lopják el, mindenütt van ilyen, nincs keletje…
A háborúban a padok, a kerti vaskerítés, a templom keresztje.
A háborúban is van, hogy a pirkadattal, napsugár áttör a lombokon,
A fa alatt, meg a lövészárokban, katonák viccelnek, bárgyún-mosolygón…
A háborúban is van, hogy a pirkadattal, napsugár áttör a lombokon.
A háborúban is van, hogy már pirkadatkor derűs az ég,
A korán kelők nézik… Ó Teremtő! Vajh' meddig tart ez még?
A háborúban is van, hogy már pirkadatkor derűs az ég.
A háborúban a végére eldől az emberek és a haza élete…
Jövő mit hoz, ennek a torz „halálig” életnek, túlélést? Mi lesz a vége?
A háborúban a végére eldől az emberek és a haza élete…
Háborúk voltak, vannak, a gerjesztők eszetlenek,
És míg ember földön élni fog, ezek, mind még lesznek…
Háborúk voltak, vannak, a gerjesztők eszetlenek…
Vecsés, 2018. november 15. – Kustra Ferenc – íródott; 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és a 2. sort egyben, majd a 2. és a 3. sort egyben. Így lesz meg a 3 sor gondolatisága.
Poéta a lövészárokban…
Hómezők fény-káváját nézegetem kint az őrségben,
Szeretnék még majd, létet beteljesíteni egészben…
Így éjfél után már, könnyen veszek mindent… legényesen!
Csizmám ócska bélése rég elkopott,
Annyit sem ér már, mint egy ingyen kokott!
Eszembe jutott, hogy otthon írtam én verseket,
Egy nagyobb kockás füzetbe, régebben tele lett…
Precíz, német géppisztolyomat közben megnézem,
Harmincegy fok itt a mínusz, lehet, hogy most végem?
Ha orosz támad, reggelre már fagyott a létem.
Hiába van nagyszerű fegyverem,
Itt minden, olyan, mint a jégverem,
Befagyott, töltényt ki nem lőhetem…
Bárhogy éltem, vagy álltam, itt vagyok, rosszkor voltam rossz helyen,
Ilyen szép hómezőt, sohse láttam, szemben a Don-kehelyben…
Az időm, bűvös álmokkal megveszteget,
Ígéri, látok én még sötét fényeket...
Hó, reggelig, majd nem vakít el legyeket…
Itt az egész század arcán gyűlnek a mosolytalan szarkalábak,
Ha erősek lennénk, szabadulásból nekimennénk a muszkának…
De lángol itt minden, lángol a hó, életünket adjuk… hazának?
Itt a háborúban, vége mindennek? Már nem lövünk ki golyókat?
Itt, őrségben, olyan nagy a hideg, nem gyúrhatok én hógolyókat…
Valaki még beállna közénk, harcban énekelhetné nótánkat.
Hát… miért érzem úgy, hogy az életem a végét járja?
Idehoztak mindenkit, bele, robbanó-pusztulásba.
Nem szeretném, ha a családom szemfedő alatt látna…
A hideg idő vasmarokkal mar az arcunkba,
Innen, már nem sokan megyünk vissza a hazánkba!
Majd lefagy a lábam, dúdolgatok, lövészárok szélén élek…
Most itt én vagyok, így mindenki helyett, nagyon rettegve félek.
Szarkaláb árkát, kitöltötte a lélegzet-pára, ahogy odafagyott,
Szemöldökömről, a lógó jégcsapok vége már régen arcomba csapott…
Ha gyújtógránáttal lőnek minket, akkor lángol a hó, a mindenség is,
Piciny lelkem nagyon törékeny, halkan imádkozok, segít talán mégis…
Én is lőttem már az oroszokra, feloldozás nincs, további lét… fétis!
Itt a hóban és kemény fagyban
Benne a jég-lövészárokban,
Senki nem vagyok én már, vagy ha mégis,
Félrenéz mindenki, köztük még én is!
Akár innen is hazasétálnék, ha lehetne,
Közben meg valami vers juthatna az eszembe…
Otthon nyitnék verseknek, egy új kockás füzetet,
Sorokban írnám bele új gondolatmenetet.
Már annyira kihűltem, hogy magamon nevetve, vitustáncot járok,
A meleg mocsári vizet élvezve, álmomban többször is ott járok…
Látom, közelednek fehér-álcaruhás alakok,
Majd’ marokra fogom a fegyverem és odacsapok…
Toporogva táncolok tovább, mert a hideg ömlik rám a sztyeppéről,
Álom mocsaram is lángol, ahogy lőnek rám, rejtőzve, fehérségből.
Nem értem, miért nem találnak el, tán' emberbaráti kíméletből?
Lehet, hogy tudják, otthon én poéta vagyok?
Itt is, de, a lelkem-szívemben megszakadok…
Úgysem jó a fegyverem, itt már nem harcolok…
Előre tolt állásban csonttá fagyva, teljesen egyedül vagyok,
Mint mondtam, nem jó már a fegyverem, befagyott, már nem harcolhatok...
Még élek a hó hátán, de, lehet, hogy reggelre fagy-szobor vagyok?
Már nehéz ágyúk is lőnek, lángol a hó és hátul a fedezék,
Most vagyok rossz időben, rossz helyen, nagyon is peches ember levék…
Madárcsicsergést én már nem fogok hallani,
Kockás-füzetembe, ki fog verset faragni?
Itt nem maradhatok, a hideg annyira fáj,
Jó lenne, ha még egyszer, nem lángolna a táj.
Fiatal, poétalelkem... orosz mennybe száll?
Én nem jöttem, hoztak! A halál, engem kaszál?
*
Nézem az álcaruhásokat és mennek visszafelé,
A lelkem már tudja? Már ujjong, helyét szinte nem lelé.
Ha nem váltanak le, itt megfagyok, vagy tán' még írhatok?
Lehet, hogy megmentenek engem, a háborús angyalok?
Toporgok folyvást, fázón, lehunyott szemmel,
Világra gondolok, nagy-nagy szeretettel,
Vár otthon a családom, talán még majd, megölelhetem őket?
Én már gondolatban ölelem angyalokat, mint megmentőket!
Imát is mormolok az éjkirálynő felé,
Már csend van, minek a zaja helyét nem lelé.
Hold csak nézve bámul és süt le ránk,
Tán’ sajnálja, hogy vékony a ruhánk.
Lelkem szinte már násztáncot jár,
Lehet, leszek öreg is, immár…
A jéghideg nyugalmam csendje átjárja a poétalelkem,
Már nem a szomorúság, a remény, ami veszettül dúl bennem.
A saját kis-csillagom kialvóban lévő fénye,
Jó erősen belemar, az égnek vaksötétjébe…
Vecsés, 2016. szeptember 11. – Kustra Ferenc József – íródott: történelmi visszaemlékezésként és az ottveszett katonáinkra!
Hómezők fény-káváját nézegetem kint az őrségben,
Szeretnék még majd, létet beteljesíteni egészben…
Így éjfél után már, könnyen veszek mindent… legényesen!
Csizmám ócska bélése rég elkopott,
Annyit sem ér már, mint egy ingyen kokott!
Eszembe jutott, hogy otthon írtam én verseket,
Egy nagyobb kockás füzetbe, régebben tele lett…
Precíz, német géppisztolyomat közben megnézem,
Harmincegy fok itt a mínusz, lehet, hogy most végem?
Ha orosz támad, reggelre már fagyott a létem.
Hiába van nagyszerű fegyverem,
Itt minden, olyan, mint a jégverem,
Befagyott, töltényt ki nem lőhetem…
Bárhogy éltem, vagy álltam, itt vagyok, rosszkor voltam rossz helyen,
Ilyen szép hómezőt, sohse láttam, szemben a Don-kehelyben…
Az időm, bűvös álmokkal megveszteget,
Ígéri, látok én még sötét fényeket...
Hó, reggelig, majd nem vakít el legyeket…
Itt az egész század arcán gyűlnek a mosolytalan szarkalábak,
Ha erősek lennénk, szabadulásból nekimennénk a muszkának…
De lángol itt minden, lángol a hó, életünket adjuk… hazának?
Itt a háborúban, vége mindennek? Már nem lövünk ki golyókat?
Itt, őrségben, olyan nagy a hideg, nem gyúrhatok én hógolyókat…
Valaki még beállna közénk, harcban énekelhetné nótánkat.
Hát… miért érzem úgy, hogy az életem a végét járja?
Idehoztak mindenkit, bele, robbanó-pusztulásba.
Nem szeretném, ha a családom szemfedő alatt látna…
A hideg idő vasmarokkal mar az arcunkba,
Innen, már nem sokan megyünk vissza a hazánkba!
Majd lefagy a lábam, dúdolgatok, lövészárok szélén élek…
Most itt én vagyok, így mindenki helyett, nagyon rettegve félek.
Szarkaláb árkát, kitöltötte a lélegzet-pára, ahogy odafagyott,
Szemöldökömről, a lógó jégcsapok vége már régen arcomba csapott…
Ha gyújtógránáttal lőnek minket, akkor lángol a hó, a mindenség is,
Piciny lelkem nagyon törékeny, halkan imádkozok, segít talán mégis…
Én is lőttem már az oroszokra, feloldozás nincs, további lét… fétis!
Itt a hóban és kemény fagyban
Benne a jég-lövészárokban,
Senki nem vagyok én már, vagy ha mégis,
Félrenéz mindenki, köztük még én is!
Akár innen is hazasétálnék, ha lehetne,
Közben meg valami vers juthatna az eszembe…
Otthon nyitnék verseknek, egy új kockás füzetet,
Sorokban írnám bele új gondolatmenetet.
Már annyira kihűltem, hogy magamon nevetve, vitustáncot járok,
A meleg mocsári vizet élvezve, álmomban többször is ott járok…
Látom, közelednek fehér-álcaruhás alakok,
Majd’ marokra fogom a fegyverem és odacsapok…
Toporogva táncolok tovább, mert a hideg ömlik rám a sztyeppéről,
Álom mocsaram is lángol, ahogy lőnek rám, rejtőzve, fehérségből.
Nem értem, miért nem találnak el, tán' emberbaráti kíméletből?
Lehet, hogy tudják, otthon én poéta vagyok?
Itt is, de, a lelkem-szívemben megszakadok…
Úgysem jó a fegyverem, itt már nem harcolok…
Előre tolt állásban csonttá fagyva, teljesen egyedül vagyok,
Mint mondtam, nem jó már a fegyverem, befagyott, már nem harcolhatok...
Még élek a hó hátán, de, lehet, hogy reggelre fagy-szobor vagyok?
Már nehéz ágyúk is lőnek, lángol a hó és hátul a fedezék,
Most vagyok rossz időben, rossz helyen, nagyon is peches ember levék…
Madárcsicsergést én már nem fogok hallani,
Kockás-füzetembe, ki fog verset faragni?
Itt nem maradhatok, a hideg annyira fáj,
Jó lenne, ha még egyszer, nem lángolna a táj.
Fiatal, poétalelkem... orosz mennybe száll?
Én nem jöttem, hoztak! A halál, engem kaszál?
*
Nézem az álcaruhásokat és mennek visszafelé,
A lelkem már tudja? Már ujjong, helyét szinte nem lelé.
Ha nem váltanak le, itt megfagyok, vagy tán' még írhatok?
Lehet, hogy megmentenek engem, a háborús angyalok?
Toporgok folyvást, fázón, lehunyott szemmel,
Világra gondolok, nagy-nagy szeretettel,
Vár otthon a családom, talán még majd, megölelhetem őket?
Én már gondolatban ölelem angyalokat, mint megmentőket!
Imát is mormolok az éjkirálynő felé,
Már csend van, minek a zaja helyét nem lelé.
Hold csak nézve bámul és süt le ránk,
Tán’ sajnálja, hogy vékony a ruhánk.
Lelkem szinte már násztáncot jár,
Lehet, leszek öreg is, immár…
A jéghideg nyugalmam csendje átjárja a poétalelkem,
Már nem a szomorúság, a remény, ami veszettül dúl bennem.
A saját kis-csillagom kialvóban lévő fénye,
Jó erősen belemar, az égnek vaksötétjébe…
Vecsés, 2016. szeptember 11. – Kustra Ferenc József – íródott: történelmi visszaemlékezésként és az ottveszett katonáinkra!
Nőnapra mit kívánjak?
Az arcokra mosolyt, hogy csaljak?
Elég egy száll virág?
Vagy végezzek házimunkát?
Jobban jár a mamám,
ha elkerülöm a konyhát!
Kedves hölgyek és anyukák,
Fogadjátok tőlem-e virágot,
Boldog nőknapját kívánok!
Az arcokra mosolyt, hogy csaljak?
Elég egy száll virág?
Vagy végezzek házimunkát?
Jobban jár a mamám,
ha elkerülöm a konyhát!
Kedves hölgyek és anyukák,
Fogadjátok tőlem-e virágot,
Boldog nőknapját kívánok!
