Idő 
Értékelés 
Értékelés Arcodra rajzolnám a nyár minden színét,
a reggeli napfény tűző sugarát,
s az izzadt reggelek lehulló cseppjét
ajkadra gyógyírként hullajtanám.
A hirtelen feltámadt kósza szellőt
hajadra borzolva ott tartanám,
s aggódó ráncaid homlokodról
csupasz szelével gyógyítanám.
Megtennék mindent, hogyha kérnéd,
hogy mosoly suhanjon arcodon át,
hiszen szeretlek, s megérzem, rögtön
amikor téged valami bánt.
Tudom: az élet kegyetlen néha.
Elég egyetlen szemvillanás,
világok omlanak össze bennünk,
s akkor tudjuk csak, mennyire fáj.
Úgy védenélek minden kis bajtól,
akár egy erős viharkabát,
de nem tudlak! Hisz ember vagyok csak!
De veled vagyok, és vigyázok rád.
a reggeli napfény tűző sugarát,
s az izzadt reggelek lehulló cseppjét
ajkadra gyógyírként hullajtanám.
A hirtelen feltámadt kósza szellőt
hajadra borzolva ott tartanám,
s aggódó ráncaid homlokodról
csupasz szelével gyógyítanám.
Megtennék mindent, hogyha kérnéd,
hogy mosoly suhanjon arcodon át,
hiszen szeretlek, s megérzem, rögtön
amikor téged valami bánt.
Tudom: az élet kegyetlen néha.
Elég egyetlen szemvillanás,
világok omlanak össze bennünk,
s akkor tudjuk csak, mennyire fáj.
Úgy védenélek minden kis bajtól,
akár egy erős viharkabát,
de nem tudlak! Hisz ember vagyok csak!
De veled vagyok, és vigyázok rád.
Arccal a halál felé
Naponta menetelni
arccal a halál felé,
s a sorból ki nem állni:
hősiesség
Harcolni önmagáért
a létezésért, s benne
értelmes célt találni:
hősiesség
Szánkra závárt helyezni,
mikor kemény daccal
kitörni vágynak a szavak:
hősiesség
Fekete-gyász lélekkel
embertársainkra
fehér mosolyt ragyogni:
hősiesség
A bűn hínár-világában
zápor – mosta
tisztának megmaradni:
hősiesség
A gonosz kísértésekben
igazgyöngyként
jóságot sugározni:
hősiesség
A számvető szenvedésben
panasz nélkül
hűséggel szolgálni
hősiesség
A rettenet-éjszakában
- álmoktól sújtva -
bizakodón a hajnalt várni:
hősiesség
A zord halálfélelemből
lélek-tudattal
az elmúlásba belesimulni:
hősiesség
Ily „apró hőstettekkel”
naponta menetelni
arccal a halál felé…
Ez az ÉLET!
Naponta menetelni
arccal a halál felé,
s a sorból ki nem állni:
hősiesség
Harcolni önmagáért
a létezésért, s benne
értelmes célt találni:
hősiesség
Szánkra závárt helyezni,
mikor kemény daccal
kitörni vágynak a szavak:
hősiesség
Fekete-gyász lélekkel
embertársainkra
fehér mosolyt ragyogni:
hősiesség
A bűn hínár-világában
zápor – mosta
tisztának megmaradni:
hősiesség
A gonosz kísértésekben
igazgyöngyként
jóságot sugározni:
hősiesség
A számvető szenvedésben
panasz nélkül
hűséggel szolgálni
hősiesség
A rettenet-éjszakában
- álmoktól sújtva -
bizakodón a hajnalt várni:
hősiesség
A zord halálfélelemből
lélek-tudattal
az elmúlásba belesimulni:
hősiesség
Ily „apró hőstettekkel”
naponta menetelni
arccal a halál felé…
Ez az ÉLET!
Boldog „öregség”
A boldogság egy csodás érzelem.
Ki miért boldog? Nincs arra értelem!
De idős, s agg korban lehet-e boldogság?
- Ha szeretet ölel, törődés és jóság!
Megtartó kegyelem gyöngéden körülvesz,
és benne a lélek szüntelen örvendez.
Míg a puha béke naponta rád árad,
áldásokban jársz, és lelked el nem fárad.
És a kedves szavak, ha szívedre hullnak,
finom öleléssel lágyan átkarolnak…
Miként a szilárd pajzs, védenek és óvnak,
mint a kisgyermek-kéz, féltőn simogatnak.
Találd meg magadban az örömök okát,
mosolyodtól gyógyul szíved, s dagadt bokád.
Nézz az őszi fákra, sárguló levélre,
gyönyörködj, s a gondod ilyenkor tedd félre.
Kevéske igénnyel légy megelégedett…
S áraszd mindenkire Te a szereteted!
Ha tiszta elméddel gondolkodni tudsz még,
rád ragyog a reggel, rád nevet a kék ég.
Hiszen elég néked az Isten kegyelme,
ha általa megvan a szíved „fegyelme”…
Nem háborog, panaszt, zokszót sohse hallat,
csak csillog a szemed, mint a fény-sugallat
az örömtől… Mert tudd, minden perc ajándék,
boldogan fogadni kell akarat, s szándék.
Minden napod öröm, mert még él az ÉLET!
Langyos a napsugár, s csodás a természet!
Töltsd hát boldogsággal áldott öregséged,
és légy HÁLÁS mindenért, mig Istenünk éltet!
A boldogság egy csodás érzelem.
Ki miért boldog? Nincs arra értelem!
De idős, s agg korban lehet-e boldogság?
- Ha szeretet ölel, törődés és jóság!
Megtartó kegyelem gyöngéden körülvesz,
és benne a lélek szüntelen örvendez.
Míg a puha béke naponta rád árad,
áldásokban jársz, és lelked el nem fárad.
És a kedves szavak, ha szívedre hullnak,
finom öleléssel lágyan átkarolnak…
Miként a szilárd pajzs, védenek és óvnak,
mint a kisgyermek-kéz, féltőn simogatnak.
Találd meg magadban az örömök okát,
mosolyodtól gyógyul szíved, s dagadt bokád.
Nézz az őszi fákra, sárguló levélre,
gyönyörködj, s a gondod ilyenkor tedd félre.
Kevéske igénnyel légy megelégedett…
S áraszd mindenkire Te a szereteted!
Ha tiszta elméddel gondolkodni tudsz még,
rád ragyog a reggel, rád nevet a kék ég.
Hiszen elég néked az Isten kegyelme,
ha általa megvan a szíved „fegyelme”…
Nem háborog, panaszt, zokszót sohse hallat,
csak csillog a szemed, mint a fény-sugallat
az örömtől… Mert tudd, minden perc ajándék,
boldogan fogadni kell akarat, s szándék.
Minden napod öröm, mert még él az ÉLET!
Langyos a napsugár, s csodás a természet!
Töltsd hát boldogsággal áldott öregséged,
és légy HÁLÁS mindenért, mig Istenünk éltet!
Azt, hogy mit érzel, senki sem tudja,
hiszen oly mélyre senki sem lát,
amilyen mélyen magadba rejted
fájdalmad, amely annyira bánt.
Csak aki olyan féltve tud szeretni,
hogy szívében minden halk dobbanás
hozzád száll némán, akár a sóhaj,
amely oly halkan tör fel ajakán.
Ő tudja csak, hogy mennyire szenvedsz,
s mosolyod mögött, mint mély forradás,
ott tátong, amit magadba rejtesz,
és ő már nem tud vigyázni rád.
Bárhogy mondaná, nem, értenéd meg,
anyai szíve mennyire fáj,
s legjobban talán épp attól szenved,
hogy nem tud adni semmit se már.
A távolság néha ékeket képez,
mely olyan törékeny, mint egy pohár,
össze törhet egy halk koccanással,
s megsebez, mint egy üvegszilánk.
Ne engedd el! És maradjon mindig
számára jó szó, és vigasztalás,
hisz az egyetlen ezen a földön,
akire számíthatsz, bármi is vár.
hiszen oly mélyre senki sem lát,
amilyen mélyen magadba rejted
fájdalmad, amely annyira bánt.
Csak aki olyan féltve tud szeretni,
hogy szívében minden halk dobbanás
hozzád száll némán, akár a sóhaj,
amely oly halkan tör fel ajakán.
Ő tudja csak, hogy mennyire szenvedsz,
s mosolyod mögött, mint mély forradás,
ott tátong, amit magadba rejtesz,
és ő már nem tud vigyázni rád.
Bárhogy mondaná, nem, értenéd meg,
anyai szíve mennyire fáj,
s legjobban talán épp attól szenved,
hogy nem tud adni semmit se már.
A távolság néha ékeket képez,
mely olyan törékeny, mint egy pohár,
össze törhet egy halk koccanással,
s megsebez, mint egy üvegszilánk.
Ne engedd el! És maradjon mindig
számára jó szó, és vigasztalás,
hisz az egyetlen ezen a földön,
akire számíthatsz, bármi is vár.
Az öröklétnek a pihenőhelye…
(3 soros-zárttükrös)
Tud meg Te, ki jársz a temetőben, kinek ott a könnye lecsebben,
Ki engemet sokszor biztatsz éljek erősen, léttudás-előnyben…
Tud meg Te, ki jársz a temetőben, kinek ott a könnye lecsebben.
Az élet adja a gyönyört, mert az a nagy mulandó, talán annak jó, ki álmodozó,
Neked biztos jó, mert Te könnyezel a hantok felett és van, néha látszik a lehelet…
Az élet adja a gyönyört, mert az a nagy mulandó, talán annak jó, ki álmodozó.
Én persze ezeket nem tudom, hogy van, ki már itt fekszik, annak maradt családja van?
Megnyugvás van igy már, bár nem-igen, igy aztán marad a hant feletti könnyek… igen!
Én persze ezeket nem tudom, hogy van, ki már itt fekszik, annak maradt családja van.
Papok mondják a halál az, mit irigyelnek Istenek, ebben talán kéne hinnetek,
Én ezt sem tudom már önmagam se, csak sokszor tűnődők, vannak-a létben ezt megfejtők…
Papok mondják a halál az, mit irigyelnek Istenek, ebben talán kéne hinnetek.
Megnyugvás mindannyiunknak, a béke és a család, ez te szavad, bízok, hogy nem csalárd,
Erősíted bennem, hogy az ad gyönyört, mi mulandó, én kérdem, töményen nem fullasztó…
Megnyugvás mindannyiunknak, a béke és a család, ez te szavad, bízok, hogy nem csalárd.
Bár ajkaid gyöngéd varázsa megfogott, bár ajkad, arcod folyvást engem unszolnak,
Szót fogadni én nem tudok, annak a láthatóan szomorú, bájtalan mosolynak…
Bár ajkaid gyöngéd varázsa megfogott, bár ajkad, arcod folyvást engem unszolnak.
Vecsés, 2021. július 3. Kustra Ferenc József- írtam: (Szentessy Gyula 1870 – 1905 „A halál” verse) és (Kótai Pál 1868 – 1945 „Sokszor biztatsz” c. verse) közös-átirati feldolgozásával.
(3 soros-zárttükrös)
Tud meg Te, ki jársz a temetőben, kinek ott a könnye lecsebben,
Ki engemet sokszor biztatsz éljek erősen, léttudás-előnyben…
Tud meg Te, ki jársz a temetőben, kinek ott a könnye lecsebben.
Az élet adja a gyönyört, mert az a nagy mulandó, talán annak jó, ki álmodozó,
Neked biztos jó, mert Te könnyezel a hantok felett és van, néha látszik a lehelet…
Az élet adja a gyönyört, mert az a nagy mulandó, talán annak jó, ki álmodozó.
Én persze ezeket nem tudom, hogy van, ki már itt fekszik, annak maradt családja van?
Megnyugvás van igy már, bár nem-igen, igy aztán marad a hant feletti könnyek… igen!
Én persze ezeket nem tudom, hogy van, ki már itt fekszik, annak maradt családja van.
Papok mondják a halál az, mit irigyelnek Istenek, ebben talán kéne hinnetek,
Én ezt sem tudom már önmagam se, csak sokszor tűnődők, vannak-a létben ezt megfejtők…
Papok mondják a halál az, mit irigyelnek Istenek, ebben talán kéne hinnetek.
Megnyugvás mindannyiunknak, a béke és a család, ez te szavad, bízok, hogy nem csalárd,
Erősíted bennem, hogy az ad gyönyört, mi mulandó, én kérdem, töményen nem fullasztó…
Megnyugvás mindannyiunknak, a béke és a család, ez te szavad, bízok, hogy nem csalárd.
Bár ajkaid gyöngéd varázsa megfogott, bár ajkad, arcod folyvást engem unszolnak,
Szót fogadni én nem tudok, annak a láthatóan szomorú, bájtalan mosolynak…
Bár ajkaid gyöngéd varázsa megfogott, bár ajkad, arcod folyvást engem unszolnak.
Vecsés, 2021. július 3. Kustra Ferenc József- írtam: (Szentessy Gyula 1870 – 1905 „A halál” verse) és (Kótai Pál 1868 – 1945 „Sokszor biztatsz” c. verse) közös-átirati feldolgozásával.
