Szép volt a gyermekkorom, boldog voltam,
Egykeként neveltek, de szigorúan.
Hálás vagyok szüleimnek, Keresztnek,
Jó érzésű, jó emberek neveltek.

Mindez persze mai világban nem előny,
Sőt hátrányát látom, sokszor védekezőn.
Ezen persze kicsit változtatni tudok,
Korszellemhez tán, alkalmazkodni fogok.

Engem még megtanítottak jóra, szépre,
Mikor felnőtt lettem mondtam, hogy na, végre.
Akkor még nem tudtam, mit más fiatal se,
Hogy most kezdődik a rossz, gonosz élete.

Ma sokszor visszasírom a gyermekkorom,
Éltem legjobb két éve, katonakorom.
Szolit elláttam, gondom nem volt semmire,
Főleg akkor kedvelt engem a szerencse.

Gyermekkorom kerékpározással telt,
Télen meg szánkóztam, mikor hó esett.
Akkor nem volt Tv és nem volt telefon, videó
Este hatkor mesét sugárzott a rádió.

Felnőttek beszélgettek velem, meséltek,
Hallgattam őket, élveztem az estéket.
A lelkem nem tette tönkre a diszkó,
Nem lettem egy üres fejű fajankó.

Vittek állatkertbe és még vidámparkba,
Kirándultunk hegyekbe és folyópartra.
Kaptam töltetlen savanyú cukorkát,
Szülinapra meg mindig jó nagy tortát.

Nappal tanultam és játszhattam kedvemre,
Akárhová néztem ráláttam emberre.
Akkor még emberek kommunikáltak,
Egymással szemben jó érzéssel voltak.

Felnőtt koromban szüleim rosszak lettek,
Engem és családomat is... tönkre tettek.
Hát ez persze, nem volt szép és jó részükről,
De nem von le a gyerekkori emlékből.

Ki és milyen ember lesz felnőtt korában,
Attól függ hol, hogyan nevelték korábban.
Alapvető, jó-e szülők módszertana
És környező társadalom ráhatása.

Ha manapság sikk lenne rendesnek lenni,
Bőven volna okom ujjongni, örülni.
Mindezt közel és távol nem értékelik,
De emlékem ettől nem homályosodik.

Vecsés, 1998. október. 22. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írásmű, 50 év után…

Éreztem, ahogy veled vagyok és a hátamat cirógatod,
De valaki hirtelen megfogta a vállam és észrevettem,
Hogy csak a szél simogat.

Érezni, ahogy a lelkedet két kezembe odaadod,
Én pedig lehetőséget megragadva
képre festem,
Ahogy elméd elmémmel iszogat.

Ó, ahogy fantomodból a fekete festéket kitagadod,
Higgy bennem kedvesem, mondtam és térdre estem,
bebizonyítom, hogy hiányod iszonyat.

Még csak hideget
Érzek! Melegíthetnél.
Lélekmelegség.
*
Még csak hideget
Látok! Zúzmarás létem.
Boldogság kutja?
*
Még csak hideg az
Élet! Szerelem meleg.
Egyveleg: csókod.
*

Hiányom van belőled, Etus!
Komolyan vágylak, itt nincs suskus.
Hiányzol léleknek,
Hiányzol testemnek.
Mond, hogy tudnálak bírni Etus?
**
Nélküled, élet üres vödör,
Hiányolom, hogy nem izzad bőr!
Hiányod lelohaszt,
Hiányod, nem fakaszt…
Mond, hogy tudnálak? Ó, mély gyönyör...
**
Bizton boldog lennék Teveled,
Minek élek én Te nélküled?
Boldogságom Tied…
Szerelmem is Tied…
Én bizalmam lenne hiteled.
**

Elmondtam, hogy tudd!
Ez így nem mehet tovább.
Vággyal jöjj... siess.
*
Elmondtam, hogy tudd!
Boldogságom keresem!
Bízásom… folyvást.
*
Elmondtam, hogy tudd!
Szerelmemet átadom.
Hitem: bizalmam.

Vecsés, 2020. július 29. – Kustra Ferenc József – íródott; romantikus limerik csokorban, valamint romantikus, anaforás fél haiku láncban, senrjú csokorban.

Működésképtelen család voltunk.
Magyarságunk rendkívül riasztó,
hol semmi más nem volt eltűrve.
Bármi amit más nyelven olvastam vagy mondtam
a hangos magyar által le lett gyűrve.

Apám beképzelt volt és mindenkinél
mindent jobban tudott mint bárki más.
Büszkesége az egekig kiáltott,
de szeme majd kiesett és nyála csurgott
ha serdülő kislányokat látott.

Anyám állandóan csak panaszkodott;
neki soha semmi sem tetszett.
Az összes gyermekkori fényképeimen
örök zord kifejezése sötét
hangulatot és árnyékot vetett.

A kevés barátaim kik ismerték szüleim
hátuk mögött megjegyezték:
- Nagyon furcsák . . . mások mint mi szüleink . . .
Nem csoda hogy skizofrén vagy . . .
Hagyd el őket . . . a szülők nem főnökeink.

Igen, az a kimondhatatlan szó ‘skizofrén’,
mely mint Káin jele, csak orvosi
szak-könyvekben és szótárban található,
S más csúnya szavakkal mint ‘pszichózis’
Csak zavartsággal megmagyarázható.

- Minek neked barát ha vannak szüleid?
Anyám szavai melyek által kívántam megfojtódna.
- ?gy legalább magyarnak tudunk,
Egy nagy ajándék mely évek öröksége,
Melyre visszagondolhatsz ha majd elhunyunk.
De nehéz volt tőlük szabadulni;
Sosem menekültem szemük alól,
És mindenhova magukkal vonszoltak,
Mint pórázos, szájkosaras kutyát.
Csak magam tudtam mennyire megbántottak.

Könyvek lettek legjobb barátaim;
Oktatóim, tanácsadóim, szövetségeseim;
Sok köztük oly ritka kincs, úgy éreztem magam
mintha titkos páncél terembe törtem volna be melyben
a világ legnagyobb elméi töltötték fel poharam.

Talán most már nem is csoda e hosszú évek után
Melyekben küszködtem, buktam, és néha győztem
– az élettel vesződés mely által megálltam helyem –
Hogy végre én is, sötét emlékeim és hegeimtől elnézve,
Tisztán és hangosan jelentem ki helyzetem.

Mint fájó fogat,
úgy szeretlek téged.

Mint fűszál a nyulat,
úgy szeretlek téged.

Mint jó a rosszat,
úgy szeretlek téged.

Miért mondod azt,
hogy nem szeretlek téged?

Szeretlek. Mondtam sokat.
Vagy tán nem ezt kérted?