Szép volt a gyermekkorom, boldog voltam,
Egykeként neveltek, de szigorúan.
Hálás vagyok szüleimnek, Keresztnek,
Jó érzésű, jó emberek neveltek.

Mindez persze mai világban nem előny,
Sőt hátrányát látom, sokszor védekezőn.
Ezen persze kicsit változtatni tudok,
Korszellemhez tán, alkalmazkodni fogok.

Engem még megtanítottak jóra, szépre,
Mikor felnőtt lettem mondtam, hogy na, végre.
Akkor még nem tudtam, mit más fiatal se,
Hogy most kezdődik a rossz, gonosz élete.

Ma sokszor visszasírom a gyermekkorom,
Éltem legjobb két éve, katonakorom.
Szolit elláttam, gondom nem volt semmire,
Főleg akkor kedvelt engem a szerencse.

Gyermekkorom kerékpározással telt,
Télen meg szánkóztam, mikor hó esett.
Akkor nem volt Tv és nem volt telefon, videó
Este hatkor mesét sugárzott a rádió.

Felnőttek beszélgettek velem, meséltek,
Hallgattam őket, élveztem az estéket.
A lelkem nem tette tönkre a diszkó,
Nem lettem egy üres fejű fajankó.

Vittek állatkertbe és még vidámparkba,
Kirándultunk hegyekbe és folyópartra.
Kaptam töltetlen savanyú cukorkát,
Szülinapra meg mindig jó nagy tortát.

Nappal tanultam és játszhattam kedvemre,
Akárhová néztem ráláttam emberre.
Akkor még emberek kommunikáltak,
Egymással szemben jó érzéssel voltak.

Felnőtt koromban szüleim rosszak lettek,
Engem és családomat is... tönkre tettek.
Hát ez persze, nem volt szép és jó részükről,
De nem von le a gyerekkori emlékből.

Ki és milyen ember lesz felnőtt korában,
Attól függ hol, hogyan nevelték korábban.
Alapvető, jó-e szülők módszertana
És környező társadalom ráhatása.

Ha manapság sikk lenne rendesnek lenni,
Bőven volna okom ujjongni, örülni.
Mindezt közel és távol nem értékelik,
De emlékem ettől nem homályosodik.

Vecsés, 1998. október. 22. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írásmű, 50 év után…

A nap vége felé jöttem össze velük
Amint élénk arcokkal érkeztek
Pult mögül vagy íróasztal mögül szürke
Tizennyolcadik századi házakból.
Szokásosan egy fej biccentéssel mentem el mellettük
Vagy udvarias jelentéktelen szavakkal,
Vagy lézengtem velük egy kis ideig, udvarias
jelentéktelen szavakat váltva,
és mielőtt végeztem eszembe jutott
egy gúnyos mese vagy egy csekélység
melyet elmondtam egy társ kedvéért
A klub tűze körül,
Meggyőződve róla, hogy ők és én
Úgy éltünk kik tarka viseletben járnak.
Minden megváltozott, teljesen megváltozott:
Egy szörnyű szépség születik.

Ennek a nőnek* a napjai
Tudatlan jóakaratban teltek,
De éjszakái vitákban
a hangja élessé vált.
Mely hang édesebb mint az övé
Mint mikor még fiatalon és bájosan,
A nyúl vadászat felé lovagolt?
Egy másik ember** iskolát tartott
És szárnyas lovunknak nyergébe szállt;
És még egy másik, a segítője és barátja***
A hatalmába került;
Lehet, hogy a végén hírnevet szerzett magának,
Olyan érzékenynek tűnt a természete,
Olyan merész és édes a gondolata.
És arról a másik férfiről****, azt álmodtam
Hogy ő egy részeg, hencegő fajankó.
Legkeservesebb kárt okozott
azoknak, kik közel voltak a szívemhez,
Mégis számba veszem őt e dalban;
Ő is lemondott a szerepéről
Az alkalmi vígjátékban;
Ő is maga módján megváltozott,
Teljesen átalakult:
Egy szörnyű szépség születik.

Nyáron úgy mint télen úgy tűnik
A szívek egyetlen célja
Egy kőhöz van varázsolva
Amint az élő patakot zaklatja.
A ló mely az útról jőn,
A lovas, a madár mely felhőtöl
bukkanó felhőig reppen,
percről percre változnak;
egy felhő árnyéka a patakon
percről percre változik;
egy ló pata megcsúszik a peremen,
és egy ló a vízbe fröccsen;
a hosszú lábú vízityúkok a felszín alá bukkannak,
aztán a vízi kakasokat hívják;
percről percre élnek:
és mindennek közepette a kő.


Túl hosszú áldozat
Kővé változtatja a szívet.
Ó, mikor lesz már elég?
Ez a mennyek része, a mi részünk
Nevet névre mormolni,
Amint egy anya nevezi gyermekét
mikor végre elalszik
Olyan végtagokon, amelyek elvadultak.
Mi más, mint az éjszaka?
Nem, nem, nem éjszaka, hanem a halál;
Végül is fölösleges halál volt?
Mert Anglia megtarthatja a hitét
Mindazért, amit tettek és mondottak.
Ismerjük az álmukat; elég
Tudni, hogy álmodtak és meghaltak;
És mi történik ha a túlzott szeretet
Megzavarta őket, amíg meg nem haltak?
Kiírom egy versben -
MacDonagh és MacBride
És Connolly***** és Pearse
Most és idővel,
Bárhol ahol zöldet****** hordanak,
Megváltoznak, teljesen megváltoznak:
Egy szörnyű szépség születik.

Szerző: Yeats W. B.
Vers címe: Húsvét 1916
Fordította: Kovács Iván

Yeatsnek e verse Írországnak Húsvét 1916os fellázadásáról szól. Ő nem volt Írország önállósága ellen, de elítélt bármiféle erőszakosságot e célnak megvalósítása ellen. A fellázadás nem volt sikeres, és a főkolomposokat az angolok kivégezték. Ezek e versben személyesen vannak megemlítve. Lásd az alábbit:
* Markievicz grófnő, ki az Ír Köztársasági Hadsereget támogatta. Csak azért nem lett kivégezve mert nő.
**Patrick Pearse, főkolompos, kivégezték
***Thomas MacDonagh, főkolompos, kivégezték
****John MacBride, főkolompos, kivégezték
*****James Connolly, főkolompos, kivégezték
******a zöld szín Írország szabadságát jelképezi.

Éreztem, ahogy veled vagyok és a hátamat cirógatod,
De valaki hirtelen megfogta a vállam és észrevettem,
Hogy csak a szél simogat.

Érezni, ahogy a lelkedet két kezembe odaadod,
Én pedig lehetőséget megragadva
képre festem,
Ahogy elméd elmémmel iszogat.

Ó, ahogy fantomodból a fekete festéket kitagadod,
Higgy bennem kedvesem, mondtam és térdre estem,
bebizonyítom, hogy hiányod iszonyat.

Még csak hideget
Érzek! Melegíthetnél.
Lélekmelegség.
*
Még csak hideget
Látok! Zúzmarás létem.
Boldogság kutja?
*
Még csak hideg az
Élet! Szerelem meleg.
Egyveleg: csókod.
*

Hiányom van belőled, Etus!
Komolyan vágylak, itt nincs suskus.
Hiányzol léleknek,
Hiányzol testemnek.
Mond, hogy tudnálak bírni Etus?
**
Nélküled, élet üres vödör,
Hiányolom, hogy nem izzad bőr!
Hiányod lelohaszt,
Hiányod, nem fakaszt…
Mond, hogy tudnálak? Ó, mély gyönyör...
**
Bizton boldog lennék Teveled,
Minek élek én Te nélküled?
Boldogságom Tied…
Szerelmem is Tied…
Én bizalmam lenne hiteled.
**

Elmondtam, hogy tudd!
Ez így nem mehet tovább.
Vággyal jöjj... siess.
*
Elmondtam, hogy tudd!
Boldogságom keresem!
Bízásom… folyvást.
*
Elmondtam, hogy tudd!
Szerelmemet átadom.
Hitem: bizalmam.

Vecsés, 2020. július 29. – Kustra Ferenc József – íródott; romantikus limerik csokorban, valamint romantikus, anaforás fél haiku láncban, senrjú csokorban.

Működésképtelen család voltunk.
Magyarságunk rendkívül riasztó,
hol semmi más nem volt eltűrve.
Bármi amit más nyelven olvastam vagy mondtam
a hangos magyar által le lett gyűrve.

Apám beképzelt volt és mindenkinél
mindent jobban tudott mint bárki más.
Büszkesége az egekig kiáltott,
de szeme majd kiesett és nyála csurgott
ha serdülő kislányokat látott.

Anyám állandóan csak panaszkodott;
neki soha semmi sem tetszett.
Az összes gyermekkori fényképeimen
örök zord kifejezése sötét
hangulatot és árnyékot vetett.

A kevés barátaim kik ismerték szüleim
hátuk mögött megjegyezték:
- Nagyon furcsák . . . mások mint mi szüleink . . .
Nem csoda hogy skizofrén vagy . . .
Hagyd el őket . . . a szülők nem főnökeink.

Igen, az a kimondhatatlan szó ‘skizofrén’,
mely mint Káin jele, csak orvosi
szak-könyvekben és szótárban található,
S más csúnya szavakkal mint ‘pszichózis’
Csak zavartsággal megmagyarázható.

- Minek neked barát ha vannak szüleid?
Anyám szavai melyek által kívántam megfojtódna.
- ?gy legalább magyarnak tudunk,
Egy nagy ajándék mely évek öröksége,
Melyre visszagondolhatsz ha majd elhunyunk.
De nehéz volt tőlük szabadulni;
Sosem menekültem szemük alól,
És mindenhova magukkal vonszoltak,
Mint pórázos, szájkosaras kutyát.
Csak magam tudtam mennyire megbántottak.

Könyvek lettek legjobb barátaim;
Oktatóim, tanácsadóim, szövetségeseim;
Sok köztük oly ritka kincs, úgy éreztem magam
mintha titkos páncél terembe törtem volna be melyben
a világ legnagyobb elméi töltötték fel poharam.

Talán most már nem is csoda e hosszú évek után
Melyekben küszködtem, buktam, és néha győztem
– az élettel vesződés mely által megálltam helyem –
Hogy végre én is, sötét emlékeim és hegeimtől elnézve,
Tisztán és hangosan jelentem ki helyzetem.