Ki mondja azt, hogy nem gondol arra,
ködös, borongós alkonyon,
hogy minden apró kis tévedése
kőkemény sziklaként tolong
előtte, és már nem tudna lépni,
s keserű könnyek közt topog,
százszor átkozva minden érzést,
amely oly nyomot hagyott
lelkében, amely visszatér újra,
akár egy pajkos kis kobold,
újra és újra megtépázva
mielőtt tovább oson.
Ki mondja azt, hogy nem űzi egyre,
ami a fülébe zsong,
mint egy szerelmes, búgó dallam,
és sűrű könnyeket ont.
Melytől megkönnyül, s másképpen látja
a könnyekbe bújó tegnapot,
s attól kap ismét új erőre.
amit már megálmodott.

Ki mondja azt, hogy nem gondol a múltra,
ha a néma csöndben felsóhajt az est,
ha gondjai gyűlnek hatalmas halomba,
s egyre rosszabb, és egyre nehezebb?

Ki mondja azt, hogy el lehet feledni
és a vállain habkönnyű pehely,
minden kis apró csöppnyi tévedése,
s nem húzza le a hatalmas kereszt?

Próbálna bár, de nehéz továbblépni,
s lábaira már hínárként tapad
a súly, s mintha ingoványban járna,
úgy roppan meg a gondjai alatt.

Ki mondja azt, hogy könnyű továbblépni
mintha nem történt volna semmi sem,
hiszen te látod, bármerre visz lépted
sötét árnyékba nyúl az esti csend.

Hosszú az út, és nehéz a lépés,
de te ne add fel! S mégis adj helyet
magad mellett, most bármilyen nehéz is
elhinned azt, hogy lehet még neked

könnyű álmod, mit nem téphet széjjel
gonosz ármány, és egyszer úgy jön el
álmaidban majd, mi nem vált valóra,
hogy majd megbékélsz, s nyugalmad leled.

Vízió, mert fölütötte a fejét a háborús világhelyzet…

Vízionálom, ezerkétszázban utcákon hordák vonultak, de őseim sem látták…
Viziómban, én is emlékszek valamire, az ellenünk fönnálló gyűlöletre…
Víziómban, a szétzúzott portálokból nem is maradt semmi, régészeknek is kicsi!

Hah! Éjemnek közepén mi bántja az eszemet és vajh’ mi bántja szívemet?
Hah! Nem is gondoltam semmire, csak visszafelé kilencszáz évire…
Az égett, mocskos, üvegtörmelék, még szegély lovakat is tönkretették.

Kilesek a redőny résén, ma nincs ló, de van veszett ember, modern és ennek nem való!
Kilesek, más az öltözet, a módi, telefon cseng, van ki esend, hevenyül könyörög.
Kilesek, látom fiuk-lányok után vannak, felújított portálokról mit sem tudnak…

A csendem közben nekem a zavaró tényezőm, csak beszél hozzám és nem előkelőm…
Ő mondja, én is értem, hogy a csendem a háború pártfogója, de bíz’ ezt nem értem…
Juj, de ki akkor az élezetlen élet pártfogója, mert jobb volt ősök háborúja!

Hallottam TV- ben, hogy az atomot már hegyezik, a nagymenők magukat agyon-keresik…
A csendem is mondana erre beszédet, hallhatóságnak hívnám a szomszéd népet!
Mára világ sorsa merő kárhozat, de legyőzni úgysem tudják oroszokat!

A művelt nyugat, mondják a TV -ben, győz a háborúban… emberiség ott vész vágóhídban!
A csendem ezt nem akarja, sutyorog nekem, békekötésnek nem lenne már hamarja?
Egy pár az utcán nevet, visongat… lány meg követ rúgott s már ettől is sírogat…

Lehet, hogy a lány meg én, előre atom-kóborolók vagyunk? Ebben vajh’ mi lesz harcunk?
Túlélés kihullott a kopasz hajunkkal. Biztos, hogy megússzuk, pár nagyobb monoklival?
Csendem beszédet tart, víziómban nem én vagyok hibás… de ha csak ketten voltunk és más?

Vecsés, 2018. november 22. - Kustra Ferenc József - íródott a világ, az emberiség -élő háborús- jelen történelmi helyzetéről.

megszülettem
nem kellett volna
egy gyerek mégiscsak...
s meglett a kvóta

ennyi csak hogy legyek
ne mondják az emberek
meddő a szerencsétlen páros
ne sugdosson az egész város

milyen a szülőtől utálva lenni
csupán nyűg más semmi

korán letörték szárnyam
röghöz kötötté váltam
nem kell semmiféle vigasz
az életben semmi sem igaz

magamból már untig elegem
ideje hogy életem elvegyem

csak a természet olyan ostoba
ragaszkodok a szarhoz is
hiába mostoha

Akkor is tél volt. Éppen úgy fáztam,
ahogyan most, s a balkonon
zúzmarát fújt a téli szél,
míg végigsimított ajkamon.
Hideg szelét az arcomra nyomta,
s aztán süvítve itt hagyott,
nem éreztem, hisz egyre csak vártam,
hogy megérkezz végre. S jól tudom:
Te is éppen oly remegve vártad,
hogy hozzám érj végre, s oly nagyon
szerettél akkor, most is érzem,
leheleted az arcomon.
Hozzád bújtam. A kandalló fénye
lángrózsát gyújtott arcomon,
vöröslő fényét ránk vetítve
meleget ontva felcsapott.
És mi szédülten bújtunk össze,
s szerettük egymást oly nagyon,
mintha elválni sosem tudnánk,
s most mégis: Egyedül itt vagyok.
Rád gondolok. Merre vagy éppen?
Tudod, én most is itt vagyok.
Épp olyan félve, remegve várlak,
mint akkor, azon az alkonyon.
Mégsem hívlak, hisz úgysem hallod,
ahogy a szívem zakatol,
Minek is mondjam? Úgysem érted
miért is fáj most oly nagyon.
Nem vágyom semmit, csak a lángot,
amely benned úgy felcsapott,
hisz a melegét most is érzem,
ahogy végigfut arcomon.
Tudom, hogy százszor visszajönnél,
csak kérnem kéne, de jól tudom:
az a láng, bár még most sem hunyt ki,
lelkünkbe égett, s fáj nagyon.