Nevelőszülőknél élem,
Én már az életem,
De én úgy érzem.
Hogy úgy szeretnek engemet,
Ahogy saját gyermeküket,
Sok mindent nekik köszönhetek,
De azt is remélem, még sok évet velük élhetek!

Én már úgy szeretem nevelő szüleimet,
Ahogy más gyermek valódi szüleit,
Hiszen ők neveltek fel engemet,
S a két testvéremet is,
Szeretetben és békességben tölthetjük el éveinket!

Szeretnék a karjaidban
Mégegyszer megbújni,
Ölelésedtől csendesen elalélni,
Engedni, hogy csókolj, szeress
Bánatomat elhesegesd,
Soha el ne engedj engem,
Tarts szorosan az öledben.

És, ha a Sors úgy kívánja,
Belealszom a halálba,
Senkit, semmit már ne lássak,
Nélküled már nem tudok
Mást tenni, mint bánatomban
Meghalni, mindent-mindent
Itt hagyni, senkire sem gondolni.

Miért mentél el,
még nem neveltél fel?
Pedig szükségem lenne Rád,
drága jó Anyukám,
hiszen magamra hagyott Apukám
amikor Te lehunytad két szemed,
így Nővérednek jár a köszönet,
hogy felnevelt engem,
s megtett értem mindent,
amit csak lehetett,
ilyen az, Akiből ömlik a szeretet!

Még csak egy év és elmész
Magad mögött hagysz mindent
a múltat, engem.
Elfelejtesz,
elfelejted azt, hogy szerettelek.

Moslolyogni fogsz,
hisz boldog vagy,
egy új világ tárul fel előtted
ami talán szebb
talán jobb.

A tudat, hogy elmész
lebénit
Szinte látom, ahogy elsétálsz
és én csak állok könnyes szemekkel.

Most fáj minden
az emlékek, a múlt,
a jelen, a jövő.
Leginkább az fáj,
hogy nem látlak többé.

Csak egy mosoly, egy szó
elég lenne,
akkor el engednélek örökre
Fáj a szivem, szinte vérzik
Hiába,nem gondolsz rám.

Ahogy ülök és e sorokat irom
Szememben millió könnycsepp találkozik
Majd sorban a mélybe zuhannak
Lehetetlen,hogy elengedjelek,
Nem megy szeretlek.

A boldogság olyan
gyorsan elillanó,
eltünhet hirtelen,
mint a friss fehér hó.

Vigyázni kell reá,
hogy ne bántsa semmi!
Boldogtalanságban
olyan nehéz élni.

Bánatban a szíved
mindig belefájdul,
szomorú lelked is
hirtelen megsajdul.

Sokmindent találhatsz
mi boldoggá tehet,
de igazán az csak
a szeretet lehet!