Most még nem érted, de eljön majd az óra,
hogy elköltözöm, hol nem fáj semmi sem,
valami különös árnyékvilágba,
ahol már minden, minden idegen.
Talán majd írok, mielőtt elmennék
könnyek között egy búcsúlevelet,
s hogy lesz- e majd időm elköszönni tőled,
Ki tudja még? De addig bármi lesz:
minden ízemmel szeretni foglak,
s aranyló betűkkel írom a neved
szívem mélyére gyöngybetűkkel róva,
mint a legszentebb, legdrágább nevet.
S ha majd rátalálsz a gyűrött papirosra,
amelyen könnyem pacát képezett,
jusson eszedbe: nem volt olyan óra,
nem volt olyan perc, hogy ne szeresselek.
Talán akkor már mindent másképp látsz majd,
s megérted végre mennyi szeretet
áradt belőlem olyan féltve hozzád,
minden napon, és minden éjjelen.
Azok a betűk majd úgy szólnak hozzád,
mint egy távoli, bűvös üzenet,
amelyen nem fogott az idő múlása,
s felszínre hozza a szép emlékeket.
Akkor fogod majd elhinni végre,
hogy nem volt, és nem lesz soha senki sem,
ki szívének utolsó dobbanásáig
miattad aggódott, téged szeretett.

Tétova éjjelek megtestesült álma,
melyeknek száma már szinte végtelen,
színessé tették annyi éjszakámat,
de reggelre már csak puszta képzelet.

Olyan jó lenne emlékezni rájuk,
de messzire tűnnek, mire ébredek,
s nem marad más, csak halomba hullt álom,
melyre már alig emlékezem.

Mint ifjú koromra, melyben annyi álom
terített elém színes képeket,
mégis kifakult. Szürke por takarja,
s már csak álmaimban emlékezem.

Akkor még mindent más színben láttam,
s azt hittem, talán el is érhetem,
de eltűntek, mint a szappanbuborékok,
mit a levegőbe eregetek.

Ma már nincsenek rózsaszínű álmok,
tétova éjjelek, minden elveszett,
most oly mélyen, szinte álom nélkül alszom,
s néha félek: már fel sem ébredek.

Elgondolkozva ülök a parton,
térdig a vízbe mártva lábamat,
olyan jól esik! Felfrissülök tőle.
Hullám csiklandozza most a talpamat.

Olyan békés, és olyan csendes minden.
Halak úszkálnak lent a víz alatt,
szinte érzem a fürge surranásuk,
s mellettem látom a buborékokat.

Milyen jó lenne mindig itt maradni!
Távol mindentől, hol senki sem zavar.
Mélyre merülni a hullámzó patakban,
hogy ne lásson senki, és ne bántsanak.


Néha elég egy néma délután is,
s megcsitul bennem minden indulat,
mint a folyóvíz csendes csobbanása,
mely messze sodorja el a hangokat.


Nem vágyom mást, csak csöndet és nyugalmat,
s megtisztulni a kéklő víz alatt,
lemosva magamról mindent, mi bántott,
s oly szelíd lenni, mint a hűs patak.

Arcodra rajzolnám a nyár minden színét,
a reggeli napfény tűző sugarát,
s az izzadt reggelek lehulló cseppjét
ajkadra gyógyírként hullajtanám.

A hirtelen feltámadt kósza szellőt
hajadra borzolva ott tartanám,
s aggódó ráncaid homlokodról
csupasz szelével gyógyítanám.

Megtennék mindent, hogyha kérnéd,
hogy mosoly suhanjon arcodon át,
hiszen szeretlek, s megérzem, rögtön
amikor téged valami bánt.

Tudom: az élet kegyetlen néha.
Elég egyetlen szemvillanás,
világok omlanak össze bennünk,
s akkor tudjuk csak, mennyire fáj.

Úgy védenélek minden kis bajtól,
akár egy erős viharkabát,
de nem tudlak! Hisz ember vagyok csak!
De veled vagyok, és vigyázok rád.

Addig szép minden, míg mámorban úszva
száguldasz, mint egy üstökös,
amíg nem borul rád az árnyék,
s nem ül fejedre szürke köd.

Amíg erő van karjaidban
s ölelni bír a két kezed,
addig kell mindent megragadni,
hiszen semmi sem végtelen.

Addig szabadna mást szeretni,
amíg érzed, hogy úgy szeret,
hogy minden hajnali ébredésben
te vagy, kit aggódva keres.

Ameddig minden pillantásban
érzed: te vagy a mindene,
s nem akar mást, csak veled lenni,
akkor érdemli, hogy szeresd.

Amikor nem vonz semmi sem már,
csak a fájdalmas tegnapok
gyűlnek köréd halomba hullva,
s érzed: nincsenek holnapok.

Olyankor kéne elsöpörni
mindent, mi élni sem hagyott,
zúgó szélvészként, mely hörögve
végig süvít a balkonon.