Idő 
Értékelés 
Értékelés Kezdő hadnagy voltam 1942.- ben…
Jaj!
Hideg
Ölelget!
Remeg testem,
Lelkem, mindenem!
*
Itt
Lélek
Nem leli
Nyugvó helyét!
Sír is oly’ hideg.
*
Gaz
Hideg,
Maga az
Ármány! És az,
Hogy még lőnek is…!
*
Vánszorogva botorkál a lélek, de, nincs miért visszanézni,
Mert azzal is csak robbanásokat lehetne visszaidézni.
Álmodozó a lélek, az égbe száll belőle a sóhajtás,
De, nem hallja meg az itteni hó és a hideg ármánykodás.
Amikor először hallottam, hogy „tyiu-tyiu-tyiu…” az orosz így orgonál,
Majdhogy nem, áhítattal hallgattam, „tyiu-tyiu-tyiu…”, az orosz hogy muzsikál…
Az ágyúszó oly' lágyan, harsogva-ordítva a fülembe cseng…
A találat becsapódik… ha élünk, érezzük; föld belereng!
Tyiuuu-tyiuuu-tyiuuu… tizennyolcszor egymás után,
Ez volt a nagy katyusa, a tizennyolc csövével sorban, majdnem buján...
Ez a reaktív fegyver, ontotta a halált, dallamra, szinte puhán.
A katyusákból csak mi előttünk van, vagy harminc darab,
Nagyzenekar, mi úgy van hangszerelve, hogy… haláldarab.
Itt a lélek, mint tört cserép, darabokra válik,
Folyvást sebző szilánkoktól, kis-apróra mállik,
Ez nem a mi harcunk, mi életünk... kiviláglik.
Tra-tra-tra… szólt a géppuska, a lövedékek felénk kaszáltak,
Kat-kat-kat… a légvédelmi gépágyú is megszólal... galádak.
Trrr-trrr… pereg az orosz dobtáras géppisztoly, nyelve, szeletelne.
Ha életben maradunk, az föltétlen Isten segedelme…
Rám morog egy messze hordó ágyú, miközben csak... csak ácsorgok.
Nem talált messze volt, így ijedtemben, mérgemben, én rámorgok.
Embervér-éhes a robbanás, látom, de az ittlétünk, átok!
*
Front lehetne az
Élted pályaudvara…
Akna csak fütyül.
*
Vannak itt még nekem, otthoni reményteljes álmok,
Élet szabadulásra, isteni csodára várok.
A múlt sodort ide, régebbi időszakon át,
Itt én, nem látom szépnek reggel, a nap sugarát...
Negyvenkettő szilveszterre értem az állomáshelyemre,
Legott csak, azt láttam, mennyi bajtársam nincsen eltemetve….
Éppen, mínusz harminchét fok volt... mulatságra a hideg,
De itt nem volt pezsgő, nők meg tánc, itt élet nagyon rideg.
Megdöbbentem… itt a lefagyott kéz és a láb a módi,
Mínusz negyvennel szemben nem lehet akadékoskodni.
A hideg itt mindenható, mint a gonosz, sátáni kacaj...
Lépre csal, de, ha nem mész, akkor is kiállt... erre, davaj.
*
Aknának, hideg
Nem számít. Repül és öl.
Épp szilveszterkor.
*
Szilveszterkor az élet és a halál, táncra is kelt egymással,
Közben egy bomba lecsapott, ölelkezett kemény fagyhalállal!
*
Katonák fáznak,
Nincsen téli ruhájuk.
Vezérkar… izzad?
*
Én szakaszparancsnoknak lettem idevezényelve,
Egyből az első vonalba, életben… reménykedve…
Van itt nekem a hóba ásva egy kis bunkerem,
Van tisztiszolgám, épp a földim, őt már ismerem!
Az őrség meg a készültség, állandóan mindig kint van terepen,
Ez a rettenetes hideg és vastag hó, lyukat robbant lelkeken.
Érzem én azt, mi benne él a szívemben,
Nem hevenyészett érzelem a semmiben.
Hogy mi van, a havas éjben,
Meglelem… a fagyos jégben.
Nekem itt, mint szakaszparancsnoknak, emberekről kellene gondoskodnom..
De nincs időm... a sok elesettért, sebesültért, folyton le kell hajolnom…
Itt nincsenek lombtalan, meztelen fák, mik borzonganának,
És nincsenek vérmes remények, mik köztük bolyonganának!
Hamar jött a január tizenkettedike és reggel kilenckor,
Az orosz össztüzet kezdett zúdítani most, és nem majd, vikkendkor.
Elég baj volt ez nekünk, de, délután öt órakor meg is indultak!
Végeláthatatlan roham hömpölygött felénk... szerepek, kitisztultak.
Igyekeztek úgy lőni, hogy találjon belénk! Jaj, ügyességnek...
Jöttek a pufajkás gyalogosok, a motorizált lövészek,
Jöttek a lánctalpasok, amik lassan de, éppen elénk értek.
Kiadtam a parancsot, mindenki kezdjen el futni hátrafelé,
Megvártam az utolsó katonámat és indultam arrafelé…
20 év múlva…
*********
Emlékszem, a bunkerommal átellenben egy fakereszt állott.
Egy akna belecsapott, a friss kereszt, az enyészetbe szállott.
Már akkor sem tudtuk, hogy ki volt az eltemetett, él ös emlékezet
Mert, az aknarobbanás elvitte róla az utolsó emlékeket…
Emlékeimben: ott minden karcos volt, szinte katasztrófa,
Akárhová néztem is, láttam, mindenütt csak, sok a sorja…
Nagyon porzott a hó, a hóvihar szembefutott velem.
A pengeéles hó szemcsék, könnyezővé tették szemem.
Derékig hóba süllyedve, velem battyogott a bánat.
Behívót kaptam, így hagytam el kedves hazámat.
Egy biztos, ott az élet nekünk biz' több volt, mint roskatag,
Lőtt egy akna, és utána már lehet... minden hallgatag.
Öt percre előregondolni is, volt nagyon ingatag.
Az ember ott csak tengette a szürke napjait egykedvűen,
És bizony, senki nem kapott nevetőgörcsöt… semmi örömben.
A frontvonalat én jó helynek nem-igen gondolnám,
Golyóval ölő, és jeges mészárszéknek mondanám!
Ott az ember lelke olyan volt, mint oldott kéve,
Szíve-lelke is széthullott, fronti messzeségbe.
És bizony ott még elfagyott az ő legénysége…
Borzalmas, a havas, jeges-tájon orosz roham-támadás,
Élet kiszámíthatatlan… soknak nem is volt megmaradás.
A fronton, az erőszak dúlt és a reménytelenség,
Megfagyás volt napirenden, hozzá elő dermedtség.
Ott éltek és lőttek a katonák, megfagyott lábbal,
Oly kicsinyes volt ott az élet… kéz-fogás, halállal.
Folyvást és szinte állandóan bőgtek az orosz fegyverek,
Kik a fronton éltek-haltak, fagytak… voltak ők is emberek.
A halál oly’ keveset dolgozott, csak a fagyást küldte ránk,
Mint kisgyermek, sóvárogtak, sírtak a haldokló katonák.
Régen voltak ezek, de, bennem még nem múló az emlék,
Barátaim, ott mind elmentek… legyen nekik békesség!
Ott bizony, nem voltak unalmas, kurta napok,
Esténként konstatáltam: huh, életben vagyok.
Számból, másokéból, szakadtak a sóhajok…
Szerencsére túléltem, itt vagyok,
Nevelek is, egy szép nagy, családot!
A régi háború, nekem szerencsémre már emlék,
Bízok, hogy több háború nem lesz nekem! Én nem mennék...
Az útmentén, néha még látom… halott, merev emberi testek,
Kilőtt, égő harckocsik, lánctalpak által felszántott bunkerek.
Hallom, hogy miként süvít... katyusa tizennyolc csöve,
Még látom, hogy a parancsok bunkere szét van lőve!
Még emlékszem, hogy a kemény, negyvenfokosra fagyott szalonnát
Nem tudtuk vágni, sem rendesen enni, csak faragtuk falatkát.
Minden emlék, csupán fájdalmas szerencsére múlt idő,
A részben elveszett élet hiánya nem felejthető.
Az öldöklő mészárlás emléke soha nem múlik,
A hó meg, a meghalt bajtársak sírjára, csak hullik.
Ott
Voltam!
Az ármány
Nem győzött le!
Ördögkacaj se…
*
De
Lelkem
Darabja
Csak ott maradt!
Jól emlékezek!
*
Isten velünk volt, mi tizenegyen, egyben maradtunk és haza is érhettünk!
A sok viszontagságot, borzalmat még leírni sem tudom… mindent túléltünk!
Van egy kis tanyám, én még a nagypapámtól örököltem,
Állatokkal és egy kis földdel. Kezdtem is és műveltem.
Mire az orosz front ideért, már visszailleszkedtem.
Azért a biztonság kedvéért a család elbujtatott egy kis árva szénakazalba,
És a kaukázusi hordának garázdálkodását, a feleségem is megúszta…
Gazdálkodtam pár évet, de az új hatalom elvette a gazdaságot,
Örültem, hogy a ház megmaradt, meghagyták a családi lakhatóságot.
Pár éve kezdtem keresni a velem volt túlélőket, de csak hétről tudtam meg valamit,
Még ennyien élünk és évente január tizenkettedikén, találkozunk egy kicsit!
Örülünk egymásnak és az életnek, anekdotázunk, eszegetünk, iszogatunk kortynyit.
Amikor rám lőttek az oroszok, nagy volt a kalamajka,
De, semmit nem tehettünk, ez volt az orosz tüzérek dolga…
Nekem fontos, hogy túléltem, jeget is, megérkeztem haza
Az emlék nem hal meg, csak talán eltelt idő elfedi,
De a rosszra is feltétlen muszáj visszaemlékezni!
Vecsés, 2016. január 2. – Kustra Ferenc József - versben, haikuban és apevában… történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkra.
Jaj!
Hideg
Ölelget!
Remeg testem,
Lelkem, mindenem!
*
Itt
Lélek
Nem leli
Nyugvó helyét!
Sír is oly’ hideg.
*
Gaz
Hideg,
Maga az
Ármány! És az,
Hogy még lőnek is…!
*
Vánszorogva botorkál a lélek, de, nincs miért visszanézni,
Mert azzal is csak robbanásokat lehetne visszaidézni.
Álmodozó a lélek, az égbe száll belőle a sóhajtás,
De, nem hallja meg az itteni hó és a hideg ármánykodás.
Amikor először hallottam, hogy „tyiu-tyiu-tyiu…” az orosz így orgonál,
Majdhogy nem, áhítattal hallgattam, „tyiu-tyiu-tyiu…”, az orosz hogy muzsikál…
Az ágyúszó oly' lágyan, harsogva-ordítva a fülembe cseng…
A találat becsapódik… ha élünk, érezzük; föld belereng!
Tyiuuu-tyiuuu-tyiuuu… tizennyolcszor egymás után,
Ez volt a nagy katyusa, a tizennyolc csövével sorban, majdnem buján...
Ez a reaktív fegyver, ontotta a halált, dallamra, szinte puhán.
A katyusákból csak mi előttünk van, vagy harminc darab,
Nagyzenekar, mi úgy van hangszerelve, hogy… haláldarab.
Itt a lélek, mint tört cserép, darabokra válik,
Folyvást sebző szilánkoktól, kis-apróra mállik,
Ez nem a mi harcunk, mi életünk... kiviláglik.
Tra-tra-tra… szólt a géppuska, a lövedékek felénk kaszáltak,
Kat-kat-kat… a légvédelmi gépágyú is megszólal... galádak.
Trrr-trrr… pereg az orosz dobtáras géppisztoly, nyelve, szeletelne.
Ha életben maradunk, az föltétlen Isten segedelme…
Rám morog egy messze hordó ágyú, miközben csak... csak ácsorgok.
Nem talált messze volt, így ijedtemben, mérgemben, én rámorgok.
Embervér-éhes a robbanás, látom, de az ittlétünk, átok!
*
Front lehetne az
Élted pályaudvara…
Akna csak fütyül.
*
Vannak itt még nekem, otthoni reményteljes álmok,
Élet szabadulásra, isteni csodára várok.
A múlt sodort ide, régebbi időszakon át,
Itt én, nem látom szépnek reggel, a nap sugarát...
Negyvenkettő szilveszterre értem az állomáshelyemre,
Legott csak, azt láttam, mennyi bajtársam nincsen eltemetve….
Éppen, mínusz harminchét fok volt... mulatságra a hideg,
De itt nem volt pezsgő, nők meg tánc, itt élet nagyon rideg.
Megdöbbentem… itt a lefagyott kéz és a láb a módi,
Mínusz negyvennel szemben nem lehet akadékoskodni.
A hideg itt mindenható, mint a gonosz, sátáni kacaj...
Lépre csal, de, ha nem mész, akkor is kiállt... erre, davaj.
*
Aknának, hideg
Nem számít. Repül és öl.
Épp szilveszterkor.
*
Szilveszterkor az élet és a halál, táncra is kelt egymással,
Közben egy bomba lecsapott, ölelkezett kemény fagyhalállal!
*
Katonák fáznak,
Nincsen téli ruhájuk.
Vezérkar… izzad?
*
Én szakaszparancsnoknak lettem idevezényelve,
Egyből az első vonalba, életben… reménykedve…
Van itt nekem a hóba ásva egy kis bunkerem,
Van tisztiszolgám, épp a földim, őt már ismerem!
Az őrség meg a készültség, állandóan mindig kint van terepen,
Ez a rettenetes hideg és vastag hó, lyukat robbant lelkeken.
Érzem én azt, mi benne él a szívemben,
Nem hevenyészett érzelem a semmiben.
Hogy mi van, a havas éjben,
Meglelem… a fagyos jégben.
Nekem itt, mint szakaszparancsnoknak, emberekről kellene gondoskodnom..
De nincs időm... a sok elesettért, sebesültért, folyton le kell hajolnom…
Itt nincsenek lombtalan, meztelen fák, mik borzonganának,
És nincsenek vérmes remények, mik köztük bolyonganának!
Hamar jött a január tizenkettedike és reggel kilenckor,
Az orosz össztüzet kezdett zúdítani most, és nem majd, vikkendkor.
Elég baj volt ez nekünk, de, délután öt órakor meg is indultak!
Végeláthatatlan roham hömpölygött felénk... szerepek, kitisztultak.
Igyekeztek úgy lőni, hogy találjon belénk! Jaj, ügyességnek...
Jöttek a pufajkás gyalogosok, a motorizált lövészek,
Jöttek a lánctalpasok, amik lassan de, éppen elénk értek.
Kiadtam a parancsot, mindenki kezdjen el futni hátrafelé,
Megvártam az utolsó katonámat és indultam arrafelé…
20 év múlva…
*********
Emlékszem, a bunkerommal átellenben egy fakereszt állott.
Egy akna belecsapott, a friss kereszt, az enyészetbe szállott.
Már akkor sem tudtuk, hogy ki volt az eltemetett, él ös emlékezet
Mert, az aknarobbanás elvitte róla az utolsó emlékeket…
Emlékeimben: ott minden karcos volt, szinte katasztrófa,
Akárhová néztem is, láttam, mindenütt csak, sok a sorja…
Nagyon porzott a hó, a hóvihar szembefutott velem.
A pengeéles hó szemcsék, könnyezővé tették szemem.
Derékig hóba süllyedve, velem battyogott a bánat.
Behívót kaptam, így hagytam el kedves hazámat.
Egy biztos, ott az élet nekünk biz' több volt, mint roskatag,
Lőtt egy akna, és utána már lehet... minden hallgatag.
Öt percre előregondolni is, volt nagyon ingatag.
Az ember ott csak tengette a szürke napjait egykedvűen,
És bizony, senki nem kapott nevetőgörcsöt… semmi örömben.
A frontvonalat én jó helynek nem-igen gondolnám,
Golyóval ölő, és jeges mészárszéknek mondanám!
Ott az ember lelke olyan volt, mint oldott kéve,
Szíve-lelke is széthullott, fronti messzeségbe.
És bizony ott még elfagyott az ő legénysége…
Borzalmas, a havas, jeges-tájon orosz roham-támadás,
Élet kiszámíthatatlan… soknak nem is volt megmaradás.
A fronton, az erőszak dúlt és a reménytelenség,
Megfagyás volt napirenden, hozzá elő dermedtség.
Ott éltek és lőttek a katonák, megfagyott lábbal,
Oly kicsinyes volt ott az élet… kéz-fogás, halállal.
Folyvást és szinte állandóan bőgtek az orosz fegyverek,
Kik a fronton éltek-haltak, fagytak… voltak ők is emberek.
A halál oly’ keveset dolgozott, csak a fagyást küldte ránk,
Mint kisgyermek, sóvárogtak, sírtak a haldokló katonák.
Régen voltak ezek, de, bennem még nem múló az emlék,
Barátaim, ott mind elmentek… legyen nekik békesség!
Ott bizony, nem voltak unalmas, kurta napok,
Esténként konstatáltam: huh, életben vagyok.
Számból, másokéból, szakadtak a sóhajok…
Szerencsére túléltem, itt vagyok,
Nevelek is, egy szép nagy, családot!
A régi háború, nekem szerencsémre már emlék,
Bízok, hogy több háború nem lesz nekem! Én nem mennék...
Az útmentén, néha még látom… halott, merev emberi testek,
Kilőtt, égő harckocsik, lánctalpak által felszántott bunkerek.
Hallom, hogy miként süvít... katyusa tizennyolc csöve,
Még látom, hogy a parancsok bunkere szét van lőve!
Még emlékszem, hogy a kemény, negyvenfokosra fagyott szalonnát
Nem tudtuk vágni, sem rendesen enni, csak faragtuk falatkát.
Minden emlék, csupán fájdalmas szerencsére múlt idő,
A részben elveszett élet hiánya nem felejthető.
Az öldöklő mészárlás emléke soha nem múlik,
A hó meg, a meghalt bajtársak sírjára, csak hullik.
Ott
Voltam!
Az ármány
Nem győzött le!
Ördögkacaj se…
*
De
Lelkem
Darabja
Csak ott maradt!
Jól emlékezek!
*
Isten velünk volt, mi tizenegyen, egyben maradtunk és haza is érhettünk!
A sok viszontagságot, borzalmat még leírni sem tudom… mindent túléltünk!
Van egy kis tanyám, én még a nagypapámtól örököltem,
Állatokkal és egy kis földdel. Kezdtem is és műveltem.
Mire az orosz front ideért, már visszailleszkedtem.
Azért a biztonság kedvéért a család elbujtatott egy kis árva szénakazalba,
És a kaukázusi hordának garázdálkodását, a feleségem is megúszta…
Gazdálkodtam pár évet, de az új hatalom elvette a gazdaságot,
Örültem, hogy a ház megmaradt, meghagyták a családi lakhatóságot.
Pár éve kezdtem keresni a velem volt túlélőket, de csak hétről tudtam meg valamit,
Még ennyien élünk és évente január tizenkettedikén, találkozunk egy kicsit!
Örülünk egymásnak és az életnek, anekdotázunk, eszegetünk, iszogatunk kortynyit.
Amikor rám lőttek az oroszok, nagy volt a kalamajka,
De, semmit nem tehettünk, ez volt az orosz tüzérek dolga…
Nekem fontos, hogy túléltem, jeget is, megérkeztem haza
Az emlék nem hal meg, csak talán eltelt idő elfedi,
De a rosszra is feltétlen muszáj visszaemlékezni!
Vecsés, 2016. január 2. – Kustra Ferenc József - versben, haikuban és apevában… történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkra.
(anaforás, kétszeres belső rímes, 3 soros-zárttükrös)
Adjon mindannyiunknak az Isten egy jobb esztendőt!
Adjon a magyarságnak, bárhol él is, egy jobb jövőt!
Adjon mindannyiunknak az Isten egy jobb esztendőt!
*
(3 soros-zárttükrös)
A pártoskodás, az idegenkedés, a végzetes külön utak… kivesszen!
Magyart a magyar, bárhol lakik és dolgozik a másik testvérként szeressen!
A pártoskodás, az idegenkedés, a végzetes külön utak… kivesszen!
*
Szűnjék meg, már múljon… az ezeréves -már ősi- átok,
Mikor tettünk nektek ellent(!) európai polgárok?
Boruljon ránk az örök az isteni sugaras napfény,
A mai időkben ez lehetne örök letétemény.
*
Van -örök- hármas bérc, négy ismert folyam határán,
Szeressük egymást… szerető szív ne legyen árván.
Ne legyen magyarok gyerekének az sehol, semmiért… soha
És ha mégis akadna, akkor soha ne érezze… mostoha!
*
(anaforás, bokorrímes)
Magyar gyereket a sorsa okán, a kapott mostoha is szeresse,
Magyar gyerek a sorsa okán, a mostohát is anyaként szeresse...
Magyar mostoha, a magyar gyereket, hű-magyar ifjúnak nevelje!
*
(3 soros-zárttükrös)
Szent itt minden rög, a kőhalom és a berek,
Ha lehet, kezeljük így a hazát… emberek…
Szent itt minden rög, a kőhalom és a berek.
*
(3 soros-zárttükrös)
Van nemzedék, mely -hitben- azt hiszi, hogy ők felkent mindentudók!
No, de fiaim! Bölcsesség majd öregen lesz... Ti mindentudók…
Van nemzedék, mely -hitben- azt hiszi, hogy ők felkent mindentudók!
*
(anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Ezer éve már, vér nevelt itt fát, bokrot, mezőket, virágot,
Ezer év alatt ennek híre bejárta már a nagyvilágot…
Ezer éve már, vér nevelt itt fát, bokrot, mezőket, virágot.
*
(Bokorrímes)
Mióta itt a hazánk, mindig Európát védtük, ezért vért hullajtottunk!
Anyák mondják, hogy mi is itt voltunk és emberek... oly' sok-sok bölcsőt ringattunk!
Bánatkönny hullott talán ezerszer is és bút, bánatot... magunkban ringatunk…
*
(idézet)
„Világpolgár és világszabadság
Jelszónak szép, de puszta hazugság…
Átkos eszmék magvát bárhogy hintik,
A magyar csak magyar marad mindig…”
*
(bokorrímes)
Meghalni és pihenni – itt tud csak- a véráztatta ősi földben,
Ki magyar volt... most mégis magyar! Bízok hazám és a Te jövődben!
Vecsés, 2022. február 5. –Kustra Ferenc a József- íródott: Hamvai Sándor {1861 -1925} „Új esztendei ének” c. verse átirataként, alloiostrofikus versformában.
Adjon mindannyiunknak az Isten egy jobb esztendőt!
Adjon a magyarságnak, bárhol él is, egy jobb jövőt!
Adjon mindannyiunknak az Isten egy jobb esztendőt!
*
(3 soros-zárttükrös)
A pártoskodás, az idegenkedés, a végzetes külön utak… kivesszen!
Magyart a magyar, bárhol lakik és dolgozik a másik testvérként szeressen!
A pártoskodás, az idegenkedés, a végzetes külön utak… kivesszen!
*
Szűnjék meg, már múljon… az ezeréves -már ősi- átok,
Mikor tettünk nektek ellent(!) európai polgárok?
Boruljon ránk az örök az isteni sugaras napfény,
A mai időkben ez lehetne örök letétemény.
*
Van -örök- hármas bérc, négy ismert folyam határán,
Szeressük egymást… szerető szív ne legyen árván.
Ne legyen magyarok gyerekének az sehol, semmiért… soha
És ha mégis akadna, akkor soha ne érezze… mostoha!
*
(anaforás, bokorrímes)
Magyar gyereket a sorsa okán, a kapott mostoha is szeresse,
Magyar gyerek a sorsa okán, a mostohát is anyaként szeresse...
Magyar mostoha, a magyar gyereket, hű-magyar ifjúnak nevelje!
*
(3 soros-zárttükrös)
Szent itt minden rög, a kőhalom és a berek,
Ha lehet, kezeljük így a hazát… emberek…
Szent itt minden rög, a kőhalom és a berek.
*
(3 soros-zárttükrös)
Van nemzedék, mely -hitben- azt hiszi, hogy ők felkent mindentudók!
No, de fiaim! Bölcsesség majd öregen lesz... Ti mindentudók…
Van nemzedék, mely -hitben- azt hiszi, hogy ők felkent mindentudók!
*
(anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Ezer éve már, vér nevelt itt fát, bokrot, mezőket, virágot,
Ezer év alatt ennek híre bejárta már a nagyvilágot…
Ezer éve már, vér nevelt itt fát, bokrot, mezőket, virágot.
*
(Bokorrímes)
Mióta itt a hazánk, mindig Európát védtük, ezért vért hullajtottunk!
Anyák mondják, hogy mi is itt voltunk és emberek... oly' sok-sok bölcsőt ringattunk!
Bánatkönny hullott talán ezerszer is és bút, bánatot... magunkban ringatunk…
*
(idézet)
„Világpolgár és világszabadság
Jelszónak szép, de puszta hazugság…
Átkos eszmék magvát bárhogy hintik,
A magyar csak magyar marad mindig…”
*
(bokorrímes)
Meghalni és pihenni – itt tud csak- a véráztatta ősi földben,
Ki magyar volt... most mégis magyar! Bízok hazám és a Te jövődben!
Vecsés, 2022. február 5. –Kustra Ferenc a József- íródott: Hamvai Sándor {1861 -1925} „Új esztendei ének” c. verse átirataként, alloiostrofikus versformában.
Körbesétáltam én a jó nagyméretű temetőbe,
Éreztem, hogy dohos kriptaszag terjeng a levegőbe…
Néztem a feliratokat, van, mibe már százötven éve temetnek,
Istenem, ha mesélnének… abban nemzedékek sorai lehetnek.
Láttam sok kis sírt, mibe pici gyermeket temettek,
Elgondoltam, szülök milyen szomorúak lehettek.
De már a szülők neve is fel volt vésve a márványra.
Már ők is átköltöztek vándornak a másik világba.
Ezen régi síroknál és kriptáknál nem volt virág,
És nem volt gyertya, látszik, hogy ez már régen múlt világ.
*
Az idő elment,
Utód nem ismeri őst.
Idő megy tovább.
*
A feledésbe,
A múltba süllyed minden.
Elvész a tudat.
*
Márványba zárva,
Családi történelem.
Múlt fátyla takar.
*
A sok gyertya és
Mécses fény, kísértet tánc…
Tudatosság nincs.
*
Nemsokára, már
Fagyos köd takar mindent.
Jéghideg sírok.
*
Lassan hóvihar
Jő, befújja utakat.
Sír mind fehér lesz.
2015. június 15. – Kustra Ferenc József - íródott; versben és senrjúban, halottak napjára…
Éreztem, hogy dohos kriptaszag terjeng a levegőbe…
Néztem a feliratokat, van, mibe már százötven éve temetnek,
Istenem, ha mesélnének… abban nemzedékek sorai lehetnek.
Láttam sok kis sírt, mibe pici gyermeket temettek,
Elgondoltam, szülök milyen szomorúak lehettek.
De már a szülők neve is fel volt vésve a márványra.
Már ők is átköltöztek vándornak a másik világba.
Ezen régi síroknál és kriptáknál nem volt virág,
És nem volt gyertya, látszik, hogy ez már régen múlt világ.
*
Az idő elment,
Utód nem ismeri őst.
Idő megy tovább.
*
A feledésbe,
A múltba süllyed minden.
Elvész a tudat.
*
Márványba zárva,
Családi történelem.
Múlt fátyla takar.
*
A sok gyertya és
Mécses fény, kísértet tánc…
Tudatosság nincs.
*
Nemsokára, már
Fagyos köd takar mindent.
Jéghideg sírok.
*
Lassan hóvihar
Jő, befújja utakat.
Sír mind fehér lesz.
2015. június 15. – Kustra Ferenc József - íródott; versben és senrjúban, halottak napjára…
Ködfolt van előttem,
Ködfoltra ráléptem.
Köd, mind körülöttem,
Ködfoltokat nézem…
*
(3 soros-zárttükrös)
Ha keresnek, akkor én már ködbe vesztem,
De bízok benne, hogy nem okozza vesztem…
Ha keresnek, akkor én már ködbe vesztem.
(anaforás, 3 soros-zárttükrös, belső rímes)
Az én ködöm semmit nem melegít, még az őzeket sem,
Az én ködöm senkit nem melegít, így még engemet sem…
Az én ködöm semmit nem melegít, még az őzeket sem.
*
(Senrjú csokor félhaiku láncban)
Zizzen már az ősz,
Sok levél vitorlázó.
Indul a múlás…
*
Fák töve avar,
Szél meg csak danolászik.
Indul a múlás…
*
Vasfogú idő,
Kiköpte tejfogait.
Indul a múlás…
*
(Senrjon)
Szőlő sincs a leszedett,
Leszüretelt tőke-sorokban.
Múlás ilyenkor…
*
(10 szavas duó)
A Nap is rőt lenne?
Őzeknek, vaddisznóknak átmeneti kabát kellene.
A Nap rőtsége végleg maradandó,
Semmit nekik… ha jő Micimackó?
*
(15 szavas-6 sorban)
Mért akar?
Mindent
Tőlünk akar?
Őzek bundát növesszenek,
Vaddisznók meleg sárfürdőt vegyenek,
Vagy hívom… vadászt!
*
(Haiku csokor)
Mint homályfüggöny
Terjed a köd, csak körben.
Vaksi vaddisznók…
*
Őz ködtengerben
Úszva sem tudja hol van.
Nem látja hovát…
*
Kék égboltrészek.
Magas köd mezőbe tűnt.
Torlódó a köd.
*
(anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Nincs tovább, mert a köd az úr,
Nyálkás ködbilincs nem lazul…
Nincs tovább, mert a köd az úr.
Vecsés, 2020. június 28. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.
Ködfoltra ráléptem.
Köd, mind körülöttem,
Ködfoltokat nézem…
*
(3 soros-zárttükrös)
Ha keresnek, akkor én már ködbe vesztem,
De bízok benne, hogy nem okozza vesztem…
Ha keresnek, akkor én már ködbe vesztem.
(anaforás, 3 soros-zárttükrös, belső rímes)
Az én ködöm semmit nem melegít, még az őzeket sem,
Az én ködöm senkit nem melegít, így még engemet sem…
Az én ködöm semmit nem melegít, még az őzeket sem.
*
(Senrjú csokor félhaiku láncban)
Zizzen már az ősz,
Sok levél vitorlázó.
Indul a múlás…
*
Fák töve avar,
Szél meg csak danolászik.
Indul a múlás…
*
Vasfogú idő,
Kiköpte tejfogait.
Indul a múlás…
*
(Senrjon)
Szőlő sincs a leszedett,
Leszüretelt tőke-sorokban.
Múlás ilyenkor…
*
(10 szavas duó)
A Nap is rőt lenne?
Őzeknek, vaddisznóknak átmeneti kabát kellene.
A Nap rőtsége végleg maradandó,
Semmit nekik… ha jő Micimackó?
*
(15 szavas-6 sorban)
Mért akar?
Mindent
Tőlünk akar?
Őzek bundát növesszenek,
Vaddisznók meleg sárfürdőt vegyenek,
Vagy hívom… vadászt!
*
(Haiku csokor)
Mint homályfüggöny
Terjed a köd, csak körben.
Vaksi vaddisznók…
*
Őz ködtengerben
Úszva sem tudja hol van.
Nem látja hovát…
*
Kék égboltrészek.
Magas köd mezőbe tűnt.
Torlódó a köd.
*
(anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Nincs tovább, mert a köd az úr,
Nyálkás ködbilincs nem lazul…
Nincs tovább, mert a köd az úr.
Vecsés, 2020. június 28. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.
Tévelygő levél
Száll, réti kóró fölött.
Körbe… csak köd van.
*
A ködben zajong,
A szélben csapkod eső.
Tejfölszerűség.
*
Eső nyomasztó.
Lelket köd átáztatja.
Kopasz… fa, bokor.
*
A köd nem oszlik,
Kutya csak ül és vinnyog.
Nyálkás íz szájban.
*
Néha szélroham,
Hármas-négyes erősség…
Borzolt kutyaszőr.
*
Bágyadt erdőben,
Ködszitálás takaró!
Vaksi vaddisznók!
*
Hangok nincsenek,
Mindent elfojtott a köd.
Rémségek fala.
*
A vastag ködbe,
Néha lyukat fúj a szél.
Előre jelzés.
*
Csupaszos ágak,
Hagyják fákat aludni.
Mezőn, lomha köd.
*
Fertőző sötét,
Reggelig uralkodik.
Ködben ébredés.
*
Megvadult szelek
Garázdálkodnak völgyben.
Ködöt, kisöprik.
*
Napfelkeltével
Elillan a ködfátyol.
Messzire látni.
Vecsés, 2016. március 30. – Kustra Ferenc József – íródott: eredeti Baso stílusú haikuban…
Száll, réti kóró fölött.
Körbe… csak köd van.
*
A ködben zajong,
A szélben csapkod eső.
Tejfölszerűség.
*
Eső nyomasztó.
Lelket köd átáztatja.
Kopasz… fa, bokor.
*
A köd nem oszlik,
Kutya csak ül és vinnyog.
Nyálkás íz szájban.
*
Néha szélroham,
Hármas-négyes erősség…
Borzolt kutyaszőr.
*
Bágyadt erdőben,
Ködszitálás takaró!
Vaksi vaddisznók!
*
Hangok nincsenek,
Mindent elfojtott a köd.
Rémségek fala.
*
A vastag ködbe,
Néha lyukat fúj a szél.
Előre jelzés.
*
Csupaszos ágak,
Hagyják fákat aludni.
Mezőn, lomha köd.
*
Fertőző sötét,
Reggelig uralkodik.
Ködben ébredés.
*
Megvadult szelek
Garázdálkodnak völgyben.
Ködöt, kisöprik.
*
Napfelkeltével
Elillan a ködfátyol.
Messzire látni.
Vecsés, 2016. március 30. – Kustra Ferenc József – íródott: eredeti Baso stílusú haikuban…
