Várd a májust, szerelmet Gittus,
Hozza nekünk jövő e stílust!
Magamhoz láncollak,
Tenyéren hordozlak.
Gittus! Hagyj most mindent, várd gesztust!

Szerelmedet bírni akarom!
Vágyam, hogy este veled alszom!
Vacsora, horkolás,
Megszűnik elmúlás…
Gittus lazulj! Ugye megkapom?

Bízz! Ne húzd az időt már Gittus,
Legyen egyforma a habitus.
Majd folyvást ölellek,
Szeretve szeretlek…
Lét az életcsokrunk, ó, Gittus.

Vecsés, 2019. március 19. – Kustra Ferenc József – íródott: romantikus LIMERIK csokorban.

Félelmetes hegyek és bérceik között,
Lankával szemben, juj, de nagy erdők között,
Csühögve halad a kicsiny, hegyi vasút.
Hegytetőre gyalog vagy vonat! Nincs más út.

Az utasok talán el is vannak hűlve, e sok szépségtől,
A sin szál illesztésénél mindig kattogó –sok- keréktől,
Mik megnyugtatóan hatnak az utasok garmadájára,
Mert tudják, hogyha lassan is, de fölérnek a bércre máma.

Itt az ülések már régiek, szépen simára kopottak,
De minek kellene első osztály? Oly szépek a látottak.
Látni hegyi kecskéket és ők megállva nézik vonatot,
Közelbe persze nem jönnek, de tán’ élvezik pillanatot!
Masiniszta nagy viccesen nagyon rájuk füttyent, hosszabban,
A kecskék, meg uzsgyi! Egy kicsi meg is botlott a futásban.

(3 soros zárttükrös)
A gőzös fehér füstöt lihegett föl a légbe,
Tehát értő ember volt, ki a mozdony fűtője…
A gőzös fehér füstöt lihegett föl a légbe.

Közben persze komótosan, csak fölértünk a fennsíkra,
Ahol a sok utast elöntötte az öröm mámora…
Közben persze komótosan, csak fölértünk a fennsíkra.
*
(Senrjon)
Alapélmény már rendben,
Utasok, gyorsan szétszéledtek.
Vajh’, ki miért jött?
*
Masiniszta jó hosszantit füttyentett, majd még kikiabált a mozdonyból,
Hogy senki ne feledje, mert lemarad, az ötkor visszamenő vonatról.

(Bokorrímes)
Pihentünk, közbe nagyokat nézelődtünk,
Gyerekekkel levél-fajtákat gyűjtöttünk,
Iskolába kell, főleg ezért is jöttünk!
*
Igyekvést foglaltunk helyet a kocsiban, de most a másik oldalon,
Hogy a gyerekeknek mindent megmutathassunk, ama túlsó oldalon.
Este lefekvés előtt is még csak napi eseményekről beszéltünk,
És azt mondtuk, hogy de jó lesz, mert reggel az újabb álmokkal ébredünk!

Vecsés, 2016. május 31. – Kustra Ferenc József – íródott alloiostrofikus versformában.

Olyanok vagyunk mi is néha,
mint színész a színfalak mögött,
mosolyunk fénye csak addig látszik,
míg eltűnünk a függönyök között.
Boldogan játszunk szenvedélyes
társat, érzéki szeretőt,
kívül nevetünk, belül sírunk,
mint egy gyönge kis csecsemő.
Nehéz az út, amelyen járunk,
s lábunkban néha nincs erő,
mégis: annyiszor talpra állunk
tudván, hogy nincsen pihenő.
Lelkünk szirmain ezer tüske
hagyott már égető sebet,
mégis: annyiszor legyőz mindent
a bennünk szunnyadó szeretet.
Mint a feltörő szivárvány, mely
színesre festi a kék eget,
amely előbb még oly borús volt,
most tarka színekben lebeg.
Olyanok vagyunk mi is néha.
Hullámzunk jó és rossz között,
mint a tenger, amikor néha
morajlik dús habok között.
Küzdünk, remélünk, amíg élünk,
s míg a lelkünkben van parázs,
nem adjuk fel, míg meg nem szűnik
a legutolsó dobbanás.

(leoninus trió)
Sűrű-sötét erdőben csillog pillanat, pontosabban; a napsugár pillanat.
Mi csak kirándulók vagyunk, nem zavar, látni, hogy nincs ellenünk, rosszat nem akar.
Tele az erdő alja remek, puha avarral, felhők nincsenek… akarattal?

Oly sokat lehetne itt sétálni,
E gyönyörű teremtést csodálni, élvezni.
*
Szép a táj, remek eme tömött erdő, bízunk ördög nem lakik itt és nem jön elő.
A tisztás túloldalán, változik a táj, ott van egy örökzöld erdő, szép és nem fáj.
Érzem bőrömön, ez már a nyár, itt -mi- sátrazhatnánk egy nagyot… két hetet is akár.

Nyugalom és csend körülvesz mindent,
Tudva, valahogy, valami már elment...
*
De idő ostora lecsapott, nagy vihar képében végigvágott hátunkon egy nagyot.
Jó, hogy volt nálunk összecsukható ernyő... mit vihar legott széttépett… mi, menekülő.
Futottunk hazáig, rossz ernyőt vittük egy fáig, eső bőn' szakadt, futottunk hazáig.

Élménydús nap vége látszik,
Mikor a fáradt lélek álmodva alszik.

Vecsés, 2023. április 1. – Arad, 2023. április 5. - Kustra Ferenc József – a leoninust én írtam. A tíz szavasok szerző-, és poéta társam: Ghica Izabella Iasmina munkája.

Olyan sok kérdés kavarog bennem,
s azon tépődöm szüntelen,
tyúk, vagy a tojás volt először?
Azt mondd meg nekem, Istenem!

Ha tojás volt, ki tojta azt meg?
S mikor a héja felrepedt,
mitől lehetett csirke benne,
ha kakas nem létezett?

Ha tyúk volt először, hogyan termett
és kakas nélkül hogy lehet
olyan kétrétű tojást tojni,
amelyből végül csirke lesz?

Ezernyi kérdést sorolhatnék,
amelyre választ nem lelek,
oly sok bennem a bizonytalanság,
amely fölöttem ott lebeg.

Mért nem jut kenyér sok szegénynek,
hiszen a földön megterem,
s jutna belőle bárkinek, ha
ilyen kapzsiság nincs jelen.

Uram! Ha mindent Te alkottál,
mért tűröd azt, hogy így legyen?
Mért nézed el. Hogy a gonosz győzzön
legyűrve igaz népedet?

Mért nézed azt, hogy hitükben ingva,
kétségbeesve küzdjenek?
Amíg népeden nem segítesz,
a gonosz mindent tönkre tesz.

Tehozzád szólna annyi ember!
Mért nem hallod meg, Istenem?
Mért nem látod a szenvedésünk?
Nézz ránk. Segíts meg Istenem!