Magyar akácnak érett táskája
Vagyok talán
S magot-hullajtó, nagy megadással
Szóródjak át víg másoknak falán:
Talán ez a sorsom?

Óh, készen vannak az ápolt kertek,
Biztos falak,
Belőlem-élők nagy légiója:
Egy éhes, ifju, kedves csapat
Várja, hogy kidüljek.

Kis türelem még, óh, kedves utódok,
Jön a Halál.
Ezt az Urat még meg.kell ám várni
Hitvány az Élet és ez a Szabály.
Sietni próbálok.

Azután mindegy, ki jöhet, jöjjön,
Mindenki más,
Vessen magvimból akár egy erdőt
Sok váró, apró, dühödt uzsorás;
De én még ma: élek.

(Élek-e én? - éltem-e én?)
Tavasz jön, nagy útra kelek,
Most minden ár elsöpri gátját,
Készítsétek az úti ládát.
Szabad vagyok, szomjas vagyok
S most indultok ti is ragyogva,
Az Élet füttyét túl-zajongva,
Gyors, finom, szobás vonatok,
Télből Tavaszba ébresztők, tik.
Rómába is most készülődik,
Yachtját fűtteti a nagyúr
S Cook-nál jegyeztet a szegény.
(Élek-e én? - éltem-e én?)

A Halleluják már előre
Föltámadt Jézus-t berzenkednek,
Drága nedvek és drága kedvek
Kapnak csiráztató erőre
S a tenger álmos, szép, nyugodt.
Az Élet indul mindenütt
És titkos, bűvös hegedük
Mindenféle nótákat pengnek
S a szonáták tréfásan lengnek
Hopszaszák és nóták között.
Bécsi valcer, gondola-dal,
Nigger tánc és francia dalka,
Kóló, csárdás ölelkezik
S minden más ének szent zsivajba
A Tél megmaradott telén.
(Élek-e én? - éltem-e én?)

Egy japán kert költözött hozzánk
S az illatot illatok hozzák.
Tavaszi széltől megzavarva
Ibolyás, nótás Nizza is,
De ibolyás s nótás nagyon
Magyar síkok sok fehér falva,
Népük künn sürög a mezőn.
S az Élet édes szomjusága
Tikkaszt, kerget dalokba vágyva
És mindenki újakra készül
Mámoros, megváltó vitézül.
S ha van baj is, segít a Nap,
Jó szó, szép hit, szánt akarat
S régi bajtársunk, a Remény.
Csatangolnak gyönyörű dámák,
Készítsétek az úti ládát,
Tavasz jön, nagy útra kelek.
(Élek-e én? - éltem-e én?)

Jaj, milyen szánandó lehetek így,
sírásra görbült szájjal,
magamra húzva az est köpenyegét,
lelógó karokkal a rózsafa mellett.
Dehát egyedül vagyok,
felhő-kígyók kúsztak a csillagokra,
senki se láthat.

A csend-falon kísértet-újjak motoszkálnak,
nehéz illatok kapaszkodnak vállaimra.
Először csöndesen nyöszörgök,
aztán hangosabban sírok,
aztán az egyedüllét iszonyú félelmében
felszökök és rekedten kiabálok:

- Emberek, halló, emberek!
Idegyertek, itt állok a kertben,
ember vagyok, kétkezű, kétlábú, mint ti,
pirosszívű, vonagló életű,
azonfelül költő, aki szépeket akar írni
s felétek tárja karjait.
Gyertek ide, vegyetek körül, lármázzatok,
kérjetek verseket, tegyétek a lapokba,
adjatok sok pénzt, jó meleg ételt,
kínáljatok borral és szerelemmel,
csókoljatok meg, szeressetek!!
Hiszen tudom, hogy nem egyedül vagyok
a földön, él még valaki.
Jó emberek, ne hagyjatok elesni
gyöngén, reszkető ínnal,
átokkal piros, fiatal ajkamon -
Emberek! Emberek!

Kiáltásomra fülledt sötét a válasz,
senki sem felel.
Messziről ropogós muzsika olvadt foszlányai
folynak csiklandozva fülembe
s kétségbeesésemet végighengereli
a táncdobogás hömpölygő, zavaros gurulása.
Lakodalom van valahol az ezredik házban,
a nagy ucca végén. Oda mentek,
mindenki oda ment, az egész világ.

Engem itt feledtek.

Száritson ki szemükből a Nap,
Kik egyszer is megnéztek.
Ne hagyjon az én suta arcom
Senkinek se szánó emléket.

Sors-intézőm a Semmi legyen;
Szem- és fültömő Semmi,
Adassék meg nekem vád nélkül
S észrevevő vágy nélkül menni.

Hangomat a Semmi igya föl,
Mint az álmokat issza
S az én gyönge, panaszos hangom
Ne jajgasson senkinek vissza.

Távozzak el én mindenkitől
Megsemmisülve, szökve,
Szemekből, fülekből távozzak
Emlékek nélkül és örökre.

Egy suhanás se árulja el,
Mit lelkem úgyis titkolt:
Valaki elment élet nélkül,
Valaki elment, aki itt volt.

Felejtsem el én is magamat,
Nagyboldogan felejtsem,
Önmagamból és a világból
Szédülve, zuhantva leejtsem.

Akkor se legyek majd senkié,
De ne is legyek árva,
Nézzek szép, hideg mosolygással
Az én hívó, örök arámra.

Nem voltam másé, se magamé,
Arám: a hideg Semmi,
Nincs jogom, hogy emléket hagyjak
És, jaj, nincs jogom emlékezni.

Feledt kérdésként, választalan
Bukjam csöndbe omoltan:
Ha nem voltam, ne vágyjak lenni
S maradjak titok, hogyha voltam.

Téged keresnek szemeim,
Csak tégedet, szerelmem!
S mindenkit látnak szemeim,
Épen csak tégedet nem!
Ne látnám többé a napot, eget,
Csak láthatnálak, lelkem, tégedet!

Oh istenem, te nélküled
Milyen rideg az élet!
Inkább lennék fáradt madár,
Mely sivatagba téved,
Hol nincs számára hűs lomb, hűs patak,
Csak forró föveny, forró sugarak.