Idő 
Értékelés 
Értékelés Ezen a napon vajon hány nőnek jut tiszteletből egy szál virág,
s hány nő az, akit úgy szeretnek, ahogyan talán senki mást?
Hány nő az, hiszen mindenki vágyja a jó szót, a simogatást,
s azt az egyetlen szál virágot, mely szívéhez utat talál.
Hány nő az, aki titokban várja, de tudja, hogy nem kap soha tán
attól, aki a szíve mélyén oly kedves, hiába vár.
Azoknak kívánok minden jót most, s legyen e napjuk csodás,
mint az ébredő reggelek fénye, mely bevilágítja a szobát.
Köszönet minden férfinak, ki érzi azt, mennyire más
néha egyetlen szál virágtól a kedvünk, és milyen csodás
az a nap, mikor kedvesünkből szeretet fénye árad át,
s úgy ölel át, hogy elfeledjük egy percre azt, ami bánt.
Köszönet minden férfinak, kitől csak egy szál virág
beragyogja a reggelek fényét, s úgy szeret, mint senki más.
Néha elég csak egyetlen szó is. De az az egy szál virág,
többet ér néha minden kincsnél, hisz olyan örömet ád.
s hány nő az, akit úgy szeretnek, ahogyan talán senki mást?
Hány nő az, hiszen mindenki vágyja a jó szót, a simogatást,
s azt az egyetlen szál virágot, mely szívéhez utat talál.
Hány nő az, aki titokban várja, de tudja, hogy nem kap soha tán
attól, aki a szíve mélyén oly kedves, hiába vár.
Azoknak kívánok minden jót most, s legyen e napjuk csodás,
mint az ébredő reggelek fénye, mely bevilágítja a szobát.
Köszönet minden férfinak, ki érzi azt, mennyire más
néha egyetlen szál virágtól a kedvünk, és milyen csodás
az a nap, mikor kedvesünkből szeretet fénye árad át,
s úgy ölel át, hogy elfeledjük egy percre azt, ami bánt.
Köszönet minden férfinak, kitől csak egy szál virág
beragyogja a reggelek fényét, s úgy szeret, mint senki más.
Néha elég csak egyetlen szó is. De az az egy szál virág,
többet ér néha minden kincsnél, hisz olyan örömet ád.
Él a felbontási tilalma!
(3 soros-zárttükrös)
A mocskos, véges halált, mindenki zsebben hordja, lezárt borítékba,
Élet adta születéskor, de folyvást él a felbontási tilalma!
A mocskos, véges halált, mindenki zsebben hordja, lezárt borítékba.
Én már csellel próbálkoztam kivenni, hogy elolvashassam,
Fakó volt azonban a remény, hogy sorsom megváltoztassam…
Én már csellel, próbálkoztam kivenni, hogy elolvashassam,
*
(Septolet)
Szivárványos
Vakság sármos,
Lábam sáros,
Élet, csak pedálos.
Bíztuk lehetetlent,
Hittük végtelent,
Elhajtottuk kétségtelent!
*
(Bokorrímes)
Öregen bizony mindig kiderül, hogy végül is mindenki éppen így jár,
Más életutakon kóricáltunk, de a végére embergyerek így jár.
A végzet meg tudható, nyomunkban volt, folyvást követett, nyomunkban ott jár!
*
(Senrjon)
Visszaemlékezések,
Mit sem segítenek, pirul arc!
Emlékfakulás.
Hat látó is volt nekem,
Végzetem elmondták, egyezőn!
Emlék eltűnés.
*
Orbitális vagy kegyes hazugság? Ezzel volt tele az életem,
Így nem csoda, ha az állandó félsz volt a kísérő lételemem…
Szeretetlenség vagy barátságtalanság, kitöltötték a réseket,
Sikertelenség vagy naiv gyanútlanság, csak húzták be a fékeket!
Mesés elismeréseket kaptam azoktól, kik nem számítottak!
Közeliek, mind kivétel nélkül, nézték elmenő lábnyomokat…
Föl vagyok, kérlek háborodva, egy boríték miatt ekkora hajcihő?
De az abban írtak miatt, nincs rajtam csak egy végzetes, talptalan cipő…
*
(Senrjú)
Csak erőlködtem,
De, boríték lefogott!
Abban benne van…
Így telt egész lét,
Velős csontból, csak csont volt!
Kutya, is irigy…
*
Úgy látom, talp-nélküli talptalan cipő-felsőrészben kell élnem,
Sokan látják, dicsérik, de alul kéne, hiányzóról vélelem.
Estére elcsendesül a táj, az árnyak; az éjszakába elbújok,
Így a csendben és sötétben, magamra maradok, de tovább harcolok!
Csak görcsölők, mint egy nincs-méretes csomó a kákán,
Ez bizony nem tévedés! Még kicsit húzom a vártán…
Vecsés, 2020. március 20. – Kustra Ferenc
(3 soros-zárttükrös)
A mocskos, véges halált, mindenki zsebben hordja, lezárt borítékba,
Élet adta születéskor, de folyvást él a felbontási tilalma!
A mocskos, véges halált, mindenki zsebben hordja, lezárt borítékba.
Én már csellel próbálkoztam kivenni, hogy elolvashassam,
Fakó volt azonban a remény, hogy sorsom megváltoztassam…
Én már csellel, próbálkoztam kivenni, hogy elolvashassam,
*
(Septolet)
Szivárványos
Vakság sármos,
Lábam sáros,
Élet, csak pedálos.
Bíztuk lehetetlent,
Hittük végtelent,
Elhajtottuk kétségtelent!
*
(Bokorrímes)
Öregen bizony mindig kiderül, hogy végül is mindenki éppen így jár,
Más életutakon kóricáltunk, de a végére embergyerek így jár.
A végzet meg tudható, nyomunkban volt, folyvást követett, nyomunkban ott jár!
*
(Senrjon)
Visszaemlékezések,
Mit sem segítenek, pirul arc!
Emlékfakulás.
Hat látó is volt nekem,
Végzetem elmondták, egyezőn!
Emlék eltűnés.
*
Orbitális vagy kegyes hazugság? Ezzel volt tele az életem,
Így nem csoda, ha az állandó félsz volt a kísérő lételemem…
Szeretetlenség vagy barátságtalanság, kitöltötték a réseket,
Sikertelenség vagy naiv gyanútlanság, csak húzták be a fékeket!
Mesés elismeréseket kaptam azoktól, kik nem számítottak!
Közeliek, mind kivétel nélkül, nézték elmenő lábnyomokat…
Föl vagyok, kérlek háborodva, egy boríték miatt ekkora hajcihő?
De az abban írtak miatt, nincs rajtam csak egy végzetes, talptalan cipő…
*
(Senrjú)
Csak erőlködtem,
De, boríték lefogott!
Abban benne van…
Így telt egész lét,
Velős csontból, csak csont volt!
Kutya, is irigy…
*
Úgy látom, talp-nélküli talptalan cipő-felsőrészben kell élnem,
Sokan látják, dicsérik, de alul kéne, hiányzóról vélelem.
Estére elcsendesül a táj, az árnyak; az éjszakába elbújok,
Így a csendben és sötétben, magamra maradok, de tovább harcolok!
Csak görcsölők, mint egy nincs-méretes csomó a kákán,
Ez bizony nem tévedés! Még kicsit húzom a vártán…
Vecsés, 2020. március 20. – Kustra Ferenc
A „nincs” filozófiája…
Üres vagyok, mint egy kifüstölt méhkas
Vagy mint egy ázsiai éhező has.
De én vagyok a hibás. Tudom, érzem,
Már nincs veszélyben, mert nincsen is létem.
Én ellenséges vizeken evezek,
Vagy csak egy sűrű rengetegben megyek?
Mindegy, ha a környezetem biz’ nem jó,
Valóságom kárhozat, mint a faló.
Környezet nélkül mindenki csak senki,
Kit mások támogatnak, az valaki.
Senki vagyok, mert senkinek születtem,
Rossz vagyok, senkinek nem kell életem
Vecsés, 1999. május 28. – Kustra Ferenc József
Üres vagyok, mint egy kifüstölt méhkas
Vagy mint egy ázsiai éhező has.
De én vagyok a hibás. Tudom, érzem,
Már nincs veszélyben, mert nincsen is létem.
Én ellenséges vizeken evezek,
Vagy csak egy sűrű rengetegben megyek?
Mindegy, ha a környezetem biz’ nem jó,
Valóságom kárhozat, mint a faló.
Környezet nélkül mindenki csak senki,
Kit mások támogatnak, az valaki.
Senki vagyok, mert senkinek születtem,
Rossz vagyok, senkinek nem kell életem
Vecsés, 1999. május 28. – Kustra Ferenc József
(Bokorrímes)
Lassan csoszogó léptekkel már közeledett az este,
A déli napsütés hírét már majdnem moha nőtte be,
A sötétség meg minden ellop, mint az ő kormos füstje…
(3 soros-zárttükrös)
Pedig az ősz, ereje tudatában csak folyvást eljátszott a kis napmeleggel,
Aztán kimutatta a foga fehérjét, lecsapott a viharral, „ledőlt heggyel”,
Pedig az ősz, ereje tudatában csak folyvást eljátszott a kis napmeleggel.
Azonban rövid volt az esőt, vihart mutató ősz,
Mert nagyon jött a korán beköszöntött tél és oly’ bősz.
Napokig el sem múltak az egymást bőn követő hóviharok
És mínusz tizenötben keltek hajnalban, ó az erdőlakók.
Ebbe a pár napba éhség, az arcok szinte kiszikkadtak,
A csontvázak az átfázástól, hússal együtt roskadoztak…
Lábuk alatt, minden lépés recsegett, csikorgott,
Ki kicsit figyelt, így járt, hogy hupp… jégen kuporgott.
(Bokorrímes)
Mindenki kérdezi most, ezután itt lelkesülni minek lehetne?
Igaz, de ha ezt a telet átéljük, öröm lesz tavasz jövetele.
Vecsés, 2021. május 31. - Kustra Ferenc József – íródott: az egymást követő évszakokról.
Lassan csoszogó léptekkel már közeledett az este,
A déli napsütés hírét már majdnem moha nőtte be,
A sötétség meg minden ellop, mint az ő kormos füstje…
(3 soros-zárttükrös)
Pedig az ősz, ereje tudatában csak folyvást eljátszott a kis napmeleggel,
Aztán kimutatta a foga fehérjét, lecsapott a viharral, „ledőlt heggyel”,
Pedig az ősz, ereje tudatában csak folyvást eljátszott a kis napmeleggel.
Azonban rövid volt az esőt, vihart mutató ősz,
Mert nagyon jött a korán beköszöntött tél és oly’ bősz.
Napokig el sem múltak az egymást bőn követő hóviharok
És mínusz tizenötben keltek hajnalban, ó az erdőlakók.
Ebbe a pár napba éhség, az arcok szinte kiszikkadtak,
A csontvázak az átfázástól, hússal együtt roskadoztak…
Lábuk alatt, minden lépés recsegett, csikorgott,
Ki kicsit figyelt, így járt, hogy hupp… jégen kuporgott.
(Bokorrímes)
Mindenki kérdezi most, ezután itt lelkesülni minek lehetne?
Igaz, de ha ezt a telet átéljük, öröm lesz tavasz jövetele.
Vecsés, 2021. május 31. - Kustra Ferenc József – íródott: az egymást követő évszakokról.
Poéta a lövészárokban…
Hómezők fény-káváját nézegetem kint az őrségben,
Szeretnék még majd, létet beteljesíteni egészben…
Így éjfél után már, könnyen veszek mindent… legényesen!
Csizmám ócska bélése rég elkopott,
Annyit sem ér már, mint egy ingyen kokott!
Eszembe jutott, hogy otthon írtam én verseket,
Egy nagyobb kockás füzetbe, régebben tele lett…
Precíz, német géppisztolyomat közben megnézem,
Harmincegy fok itt a mínusz, lehet, hogy most végem?
Ha orosz támad, reggelre már fagyott a létem.
Hiába van nagyszerű fegyverem,
Itt minden, olyan, mint a jégverem,
Befagyott, töltényt ki nem lőhetem…
Bárhogy éltem, vagy álltam, itt vagyok, rosszkor voltam rossz helyen,
Ilyen szép hómezőt, sohse láttam, szemben a Don-kehelyben…
Az időm, bűvös álmokkal megveszteget,
Ígéri, látok én még sötét fényeket...
Hó, reggelig, majd nem vakít el legyeket…
Itt az egész század arcán gyűlnek a mosolytalan szarkalábak,
Ha erősek lennénk, szabadulásból nekimennénk a muszkának…
De lángol itt minden, lángol a hó, életünket adjuk… hazának?
Itt a háborúban, vége mindennek? Már nem lövünk ki golyókat?
Itt, őrségben, olyan nagy a hideg, nem gyúrhatok én hógolyókat…
Valaki még beállna közénk, harcban énekelhetné nótánkat.
Hát… miért érzem úgy, hogy az életem a végét járja?
Idehoztak mindenkit, bele, robbanó-pusztulásba.
Nem szeretném, ha a családom szemfedő alatt látna…
A hideg idő vasmarokkal mar az arcunkba,
Innen, már nem sokan megyünk vissza a hazánkba!
Majd lefagy a lábam, dúdolgatok, lövészárok szélén élek…
Most itt én vagyok, így mindenki helyett, nagyon rettegve félek.
Szarkaláb árkát, kitöltötte a lélegzet-pára, ahogy odafagyott,
Szemöldökömről, a lógó jégcsapok vége már régen arcomba csapott…
Ha gyújtógránáttal lőnek minket, akkor lángol a hó, a mindenség is,
Piciny lelkem nagyon törékeny, halkan imádkozok, segít talán mégis…
Én is lőttem már az oroszokra, feloldozás nincs, további lét… fétis!
Itt a hóban és kemény fagyban
Benne a jég-lövészárokban,
Senki nem vagyok én már, vagy ha mégis,
Félrenéz mindenki, köztük még én is!
Akár innen is hazasétálnék, ha lehetne,
Közben meg valami vers juthatna az eszembe…
Otthon nyitnék verseknek, egy új kockás füzetet,
Sorokban írnám bele új gondolatmenetet.
Már annyira kihűltem, hogy magamon nevetve, vitustáncot járok,
A meleg mocsári vizet élvezve, álmomban többször is ott járok…
Látom, közelednek fehér-álcaruhás alakok,
Majd’ marokra fogom a fegyverem és odacsapok…
Toporogva táncolok tovább, mert a hideg ömlik rám a sztyeppéről,
Álom mocsaram is lángol, ahogy lőnek rám, rejtőzve, fehérségből.
Nem értem, miért nem találnak el, tán' emberbaráti kíméletből?
Lehet, hogy tudják, otthon én poéta vagyok?
Itt is, de, a lelkem-szívemben megszakadok…
Úgysem jó a fegyverem, itt már nem harcolok…
Előre tolt állásban csonttá fagyva, teljesen egyedül vagyok,
Mint mondtam, nem jó már a fegyverem, befagyott, már nem harcolhatok...
Még élek a hó hátán, de, lehet, hogy reggelre fagy-szobor vagyok?
Már nehéz ágyúk is lőnek, lángol a hó és hátul a fedezék,
Most vagyok rossz időben, rossz helyen, nagyon is peches ember levék…
Madárcsicsergést én már nem fogok hallani,
Kockás-füzetembe, ki fog verset faragni?
Itt nem maradhatok, a hideg annyira fáj,
Jó lenne, ha még egyszer, nem lángolna a táj.
Fiatal, poétalelkem... orosz mennybe száll?
Én nem jöttem, hoztak! A halál, engem kaszál?
*
Nézem az álcaruhásokat és mennek visszafelé,
A lelkem már tudja? Már ujjong, helyét szinte nem lelé.
Ha nem váltanak le, itt megfagyok, vagy tán' még írhatok?
Lehet, hogy megmentenek engem, a háborús angyalok?
Toporgok folyvást, fázón, lehunyott szemmel,
Világra gondolok, nagy-nagy szeretettel,
Vár otthon a családom, talán még majd, megölelhetem őket?
Én már gondolatban ölelem angyalokat, mint megmentőket!
Imát is mormolok az éjkirálynő felé,
Már csend van, minek a zaja helyét nem lelé.
Hold csak nézve bámul és süt le ránk,
Tán’ sajnálja, hogy vékony a ruhánk.
Lelkem szinte már násztáncot jár,
Lehet, leszek öreg is, immár…
A jéghideg nyugalmam csendje átjárja a poétalelkem,
Már nem a szomorúság, a remény, ami veszettül dúl bennem.
A saját kis-csillagom kialvóban lévő fénye,
Jó erősen belemar, az égnek vaksötétjébe…
Vecsés, 2016. szeptember 11. – Kustra Ferenc József – íródott: történelmi visszaemlékezésként és az ottveszett katonáinkra!
Hómezők fény-káváját nézegetem kint az őrségben,
Szeretnék még majd, létet beteljesíteni egészben…
Így éjfél után már, könnyen veszek mindent… legényesen!
Csizmám ócska bélése rég elkopott,
Annyit sem ér már, mint egy ingyen kokott!
Eszembe jutott, hogy otthon írtam én verseket,
Egy nagyobb kockás füzetbe, régebben tele lett…
Precíz, német géppisztolyomat közben megnézem,
Harmincegy fok itt a mínusz, lehet, hogy most végem?
Ha orosz támad, reggelre már fagyott a létem.
Hiába van nagyszerű fegyverem,
Itt minden, olyan, mint a jégverem,
Befagyott, töltényt ki nem lőhetem…
Bárhogy éltem, vagy álltam, itt vagyok, rosszkor voltam rossz helyen,
Ilyen szép hómezőt, sohse láttam, szemben a Don-kehelyben…
Az időm, bűvös álmokkal megveszteget,
Ígéri, látok én még sötét fényeket...
Hó, reggelig, majd nem vakít el legyeket…
Itt az egész század arcán gyűlnek a mosolytalan szarkalábak,
Ha erősek lennénk, szabadulásból nekimennénk a muszkának…
De lángol itt minden, lángol a hó, életünket adjuk… hazának?
Itt a háborúban, vége mindennek? Már nem lövünk ki golyókat?
Itt, őrségben, olyan nagy a hideg, nem gyúrhatok én hógolyókat…
Valaki még beállna közénk, harcban énekelhetné nótánkat.
Hát… miért érzem úgy, hogy az életem a végét járja?
Idehoztak mindenkit, bele, robbanó-pusztulásba.
Nem szeretném, ha a családom szemfedő alatt látna…
A hideg idő vasmarokkal mar az arcunkba,
Innen, már nem sokan megyünk vissza a hazánkba!
Majd lefagy a lábam, dúdolgatok, lövészárok szélén élek…
Most itt én vagyok, így mindenki helyett, nagyon rettegve félek.
Szarkaláb árkát, kitöltötte a lélegzet-pára, ahogy odafagyott,
Szemöldökömről, a lógó jégcsapok vége már régen arcomba csapott…
Ha gyújtógránáttal lőnek minket, akkor lángol a hó, a mindenség is,
Piciny lelkem nagyon törékeny, halkan imádkozok, segít talán mégis…
Én is lőttem már az oroszokra, feloldozás nincs, további lét… fétis!
Itt a hóban és kemény fagyban
Benne a jég-lövészárokban,
Senki nem vagyok én már, vagy ha mégis,
Félrenéz mindenki, köztük még én is!
Akár innen is hazasétálnék, ha lehetne,
Közben meg valami vers juthatna az eszembe…
Otthon nyitnék verseknek, egy új kockás füzetet,
Sorokban írnám bele új gondolatmenetet.
Már annyira kihűltem, hogy magamon nevetve, vitustáncot járok,
A meleg mocsári vizet élvezve, álmomban többször is ott járok…
Látom, közelednek fehér-álcaruhás alakok,
Majd’ marokra fogom a fegyverem és odacsapok…
Toporogva táncolok tovább, mert a hideg ömlik rám a sztyeppéről,
Álom mocsaram is lángol, ahogy lőnek rám, rejtőzve, fehérségből.
Nem értem, miért nem találnak el, tán' emberbaráti kíméletből?
Lehet, hogy tudják, otthon én poéta vagyok?
Itt is, de, a lelkem-szívemben megszakadok…
Úgysem jó a fegyverem, itt már nem harcolok…
Előre tolt állásban csonttá fagyva, teljesen egyedül vagyok,
Mint mondtam, nem jó már a fegyverem, befagyott, már nem harcolhatok...
Még élek a hó hátán, de, lehet, hogy reggelre fagy-szobor vagyok?
Már nehéz ágyúk is lőnek, lángol a hó és hátul a fedezék,
Most vagyok rossz időben, rossz helyen, nagyon is peches ember levék…
Madárcsicsergést én már nem fogok hallani,
Kockás-füzetembe, ki fog verset faragni?
Itt nem maradhatok, a hideg annyira fáj,
Jó lenne, ha még egyszer, nem lángolna a táj.
Fiatal, poétalelkem... orosz mennybe száll?
Én nem jöttem, hoztak! A halál, engem kaszál?
*
Nézem az álcaruhásokat és mennek visszafelé,
A lelkem már tudja? Már ujjong, helyét szinte nem lelé.
Ha nem váltanak le, itt megfagyok, vagy tán' még írhatok?
Lehet, hogy megmentenek engem, a háborús angyalok?
Toporgok folyvást, fázón, lehunyott szemmel,
Világra gondolok, nagy-nagy szeretettel,
Vár otthon a családom, talán még majd, megölelhetem őket?
Én már gondolatban ölelem angyalokat, mint megmentőket!
Imát is mormolok az éjkirálynő felé,
Már csend van, minek a zaja helyét nem lelé.
Hold csak nézve bámul és süt le ránk,
Tán’ sajnálja, hogy vékony a ruhánk.
Lelkem szinte már násztáncot jár,
Lehet, leszek öreg is, immár…
A jéghideg nyugalmam csendje átjárja a poétalelkem,
Már nem a szomorúság, a remény, ami veszettül dúl bennem.
A saját kis-csillagom kialvóban lévő fénye,
Jó erősen belemar, az égnek vaksötétjébe…
Vecsés, 2016. szeptember 11. – Kustra Ferenc József – íródott: történelmi visszaemlékezésként és az ottveszett katonáinkra!
