(Bokorrímesek)
A kék seszínű benzinszag felhő, hosszan, maradón húzódott életvonatom mögött,
A gőzősöm egész életemben úgy csühögőtt, mint ki végleg, vicc országba költözött.
Ugrálva araszolt a síneken, zakatolón kihagyott, defekt volt kerekek között

Hetven múltam, tudom hülye vonaton, csak hülye életet lehet élni.
Elakadtunk folyton, sorompó... jelző piros, és nekem kellett evezni…
Mindenkit szeretni marhaság, az regressziót volt szerencsém ismerni.

Pusztába rohantunk zakatolva, a porhullámok szembejőve…
Eltakarták a pár lézengő kórót, mik voltak a semmi őre.
Vonatommal, most is még rohanunk, ott van-e halál… csak előre!
*
(apeva)
Le
Kéne
Taglózni
A mozdonyom
Masinisztáját?!
*
Meg
Kéne
Nézni, hogy
Görcs rángatta?
Szóltam, kiszállok!
*
(10 szavas)
Kiszállni a saját életvonatomból?
Nem tehetem halál-tokosságból!
Maradtam, végtelen életvágyból!
*
De
Bizony.
Ki, aki
Dumál neki?
Mért van ellenem?
*
Én
Nagyon
Másképpen
Gondoltam tán’?
Rosszul alakult…
*
Az
Enyém
Vonat, ment.
Ki mondta, hogy
Mért éppen arra?
*
Jaj!
Oda
Kötöztek
Fűtéscsőhöz!
Élet… elsuhant!
*
(3 soros-zárttükrös)
Az enyém vonat… ma már mindegy bármit mondok,
Hogy mi, hogy volt… már csak szomorún meditálok…
Az enyém vonat… ma már mindegy bármit mondok.

Vecsés, 2018. május 22. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.

(leoninus)
Állítólag nincsenek is nagy és kis szavak, de mindegy… úgyis haladnak.
Életpillanatban a szavak mondatokká válnak, ajándékul a mának, máknak.
A szavakon belül meg vannak életpillanatok, amik fennkölten hallgathatók!
**

(Kínai, csi-csüe versforma: 2×4×7 szótag, aaxa rímképlet.)
Felhő száll, tükör a tó,
Szó ring benne, mint hajó.
Csend ül mélyen, fény lehull,
Szívbe marad, ami jó.

Szirmot sodor le a szél,
Múlt árnya égre beszél.
Perc fut, de nyom sose vész,
Emlékben lét újra él.

Vecsés, 2025, január 1. – Siófok, 2025. augusztus 10. -Kustra Ferenc József- írtuk: 2 szerzősnek. Gránicz Éva szerző-, és poéta társam a kínai versformákat írta.

Villan az asztalon két kiskanál,
dúdolnak egy kedves kis trillát.
A gazdasszony jön már, rájuk talál,
még közéjük tesz egy arany villát.
Hozza ételét, épp csak egy falás.
Kutya horkan, odaadja részét.
Az udvar feldúlva: eb kutat ás,
az asszony hozzávágja a csészét.
Behúzza farkát, bánatos szegény.
A nő feldúlva a konyhába megy.
Az eb làtja, hogy elmúlt a veszély,
A szőre sáros, gondolja mindegy.

Gazda, ha nézed, ne higgy az észnek!
Én szépnek látom, lásd te is szépnek.

Látom, már nagyon poshadt a megjárt utam pora,
Visszanézek, penészvirágok kinyíltak sorra…
Napsugár az úton, árnyékát híven követem,
Követelem, hogy saját árnyékom követhessem.

Megyek én rendíthetetlenül, csak előre,
De nem tudom, hogy lesz a vége, leszek pőre?
Közben eszembe jutnak a múlt dolgai, rágódok,
Előttem az élet, megyek is… majd bénán halódok…

Élet elképzelhetetlenül durva,
Előttem az utam is tiszta dudva…
Széttaposom én, rúgom, az úti-göröngyöt
És nem fogom úgy kezelni, mint úti gyöngyöt.

Láttam már én olyat, hogy az árokparton göröngyöt ütött el expressz játékvonat,
Pedig pöre kocsiján, lekötözve vitte a régmúltból az emlékkacatokat.
Aztán expressz ment tovább, sorra küzdötte le a múltnapokat, totemoszlopokat.

Az utamon a lábam előtt hevert az élet?
Hogy én is legyek vele, miért-senki nem kérlelt?

Bánatosan siratom életem, mint egyszerű halandó.
Sorsomra nem nyom bélyeget semmilyen nyekergő nótaszó!
Nem boldog a kétségem, de keserű, mint, egy éhes keselyű,
Édesben reménykedtem, de a számban, még a méz is keserű.

Csak úgy osontam komótosan az ismerős utakon,
Gondolatokat szétdobálva túladtam… meguntakon…
Ott hevertek a nekem már kacattá vált gondolatok,
Mert minek, ha már nem használtak lét-benső fondorlatok?

Végül is, mindegy is, hogy mit is teszünk,
Földi lét rövid, így éljük életünk…
Őszbe fordult már a lyukacsos utam, amelyen járok.
Elvetett gondolataimmal, már tele van az árok!

Megfigyeltem, egyenes úton is botladozó a lábunk,
És tetszik vagy sem, mi vagyunk a saját marionett bábunk…
És mint neki a madzagon, pontosan annyit ér az álmunk.

Régen érzem, már nagyon szétmálló az én utam pora,
Ahogy visszanézek, szép penészvirágok kinyílt sora…
Napsugár sincs már, az árnyékát gondolatban követem,
Kérem, hogy még kicsit a saját árnyékom követhessem…

Vecsés, 2016. február 6. – Kustra Ferenc József

Hétköznapi pszichológia: az emberi sorsról…

Velem mindig értetlen volt a világ,
Engem soha nem értett meg nagyvilág…

Ha bizony meghallották búsongó lelkem panaszát,
Rögtön ki is gúnyoltak... nem jártam tovább csacsacsát.
Már éltemben kietlen temetővé lett a szerető szívem,
Az, amiben a sok-sok, szépséges és valós vágyálmom pihen.

Egy biztos! Szívem közepébe van beásva,
Az én Krisztusi keresztfejfám jól leásva…

Az nemigen fordult elő, hogy szánt valaki, vagy siratott könnyeket,
Már mindegy is, rám-énértem ne is sírjon senki hamis-ál könnyeket!
Manapság máris úgy tűnik, hogy csak annak-azoknak nyílik a földgolyón kis virág,
Ki bizony rosszak rossza, kihasználja állóhaja… kit álnoknak ismer nagyvilág…

Bizony-bizony nekem ilyenre sikerült a létem, a földi
És így már csak egy jó-nagyobb vágyam van: csak pihenni… pihenni.

Vecsés, 2024. július 25. – Kustra Ferenc József – írtam = készült: Szentirmay Elemér (1836-1908) azonos c. verse {1905} átirataként, önéletrajzi írásnak.