Milyen gyakran gondoltam: „Elég volt! Nincs több!”
ahogy néztem az élet hullámai törését
határtalan és örök partján, a boldogság csúcsait,
a kétségbeesés völgyeit és a perzselő bánatot
amely folyton azt ismételte: „Nincs holnap”.

Hányszor éreztem a testem terhét, Súlyának észlelését,
az élet burkolat varratainak foszlásait, és a hiábavalóság
és üresség éjszakáit, amelyek csak szabálytalan
és kaotikus álmokat okoztak. Mégis, a sors kereke
könyörtelenül forgolódott szélsőséges adagokban.

De aztán a habozás, a csábítás és a bukás:
-Várjatok! Még nem végeztem. Még éberen élni akarok!
A megváltás pillanatai, mint egy fuvola távoli dallama,
a fiatalságból feltámadt illat, egy érintés, amely elnémít.
Ezek azok a ritka esetek, amikor a csoda belopja magát a lélekbe,

és határozottan kijelenti, hogy nincsen végleges cél.

Kutató-meditáció filozófiai távlatokban…

(10 szavas trió)
Nem várt esemény, csak megjelenik,
Körülmények, a gyors megoldást követelik.

Ha nyomás alá kerültem,
Akkor baj, ha megoldást nem lelem.

Elmém sokszor fényben barangol,
Mire észreveszem, a vaksötétben egyedül csatangol.
*

(HIAQ duó)
A gondolataim
Sokszor kuszák, ez művészet?
Nem, ez pokol-hatás.

Túlvilágon minek
Bármilyen okos gondolat!
Ez, biztos művészet!
*

(bokorrímes)
Engemet a mennyországban nem is tartanak nyilván!
Lent… ilyenekre, rám lent sincs szükség, fölöttébb nyilván...
Énem mondja, ott majd jó lesz, főnökök leszünk
Aztán ha majd éhezünk, csillagnál melegszünk.
*

(HIAQ)
Új amnéziám van.
Mindennap erősíti ént!
Mindennap ad újat…
*

(3 soros-zárttükrös)
Úgy tűnik, hiába, hogy bennem lüktet a vad őserő!
Az énem, bent lakik a lelkemben, nem igen jő elő…
Úgy tűnik, hiába, hogy bennem lüktet a vad őserő!
*

(Kínai: csi-csüe- 7.-7.-7.-7. Rímképlet: aaxa)
Mért oly’ furcsák az álmok?
Ketten, énemmel járok.
Mindenfelé csavargunk…
Énemmel humni vágyok.
*

(bokorrímes)
Magamat keresem, de valószínűleg nem valószínű,
Hogy az én énem nem én vagyok, ő meg bizony nagy kétszínű.
*

(3 soros-zárttükrös)
Az én énem, érzem, hogy a rám terített végtelen,
Lehet, hogy azért dolgozik az örökké küzdelem…
Az én énem, érzem, hogy a rám terített végtelen.

Vecsés, 2015. december 4. - Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írtásként.

Megint nyár van, és virágzik minden,
piros pipacsoktól díszlik a határ,
aranysárgába öltözött minden,
szinte aranylik minden búzaszál.

Olyan szép minden. Foltos felhők úsznak
takarót bontva az ég vásznaján,
rongyos ruhájuk mintha szél cibálná,
olyan tépettek. Mégis oly csodás.

Felhő szemüknek kéklő tisztasága
elbűvöl mindig, és nyugalmat ád,
szinte hallom a sóhajuk a szélben,
mikor szemeikből sűrű könny szitál.

Hajlonganak a büszke búzatáblák,
s felhőkbe bújik most a napsugár,
milyen furcsa! Most mosolyog ő is,
egyszerre esik, s napfényes a táj.

Milyen jó volna nekünk is így élni,
hogy könnyes szemünkben ott a ragyogás,
felszárítva a kiontott könnyet,
mit azokért ontunk, ki nem lehet már


velünk, hisz messze, vitte már a sorsuk,
s szívünkben mégis miattuk van nyár,
s érezni, ahogy mosolyuk szétárad
szívük mélyéből, ha gondolnak reánk.

Jó volna végre úgy ébredni
minden pirkadó hajnalon,
hagy arcodat lássam, amikor ébredsz,
s ujjam hajadba túrhatom.


Érezni minden simításban,
hogy épp olyan fontos vagyok,
mint a szellő, amelyik felfrissít,
míg végigsuhan az arcodon.

Érezni, ahogy hozzám simulva
halkan a nevemet suttogod,
hogy tudhassam, milyen fontos is néked,
amikor átölel két karom.

Hiszen az idő egyre csak múlik
deret szórva a hajamon,
s te messze vagy, annyira messze!
Csak a fényképed láthatom.

Hallom hangod a telefonban,
és tudom, érzem, hogy szeretsz!
De úgy hiányzik az érintésed!
S oly ritkán vagyok most veled.

Néha jó volna felégetni
mindent, ami még visszatart,
hogy veled ébredjek minden reggel,
míg nem köszön ránk az alkonyat.

Amíg csak élek, te légy az élet,
amelyben mindig értelmet lelek,
nálad leljem a csöndes menedéket,
amelyet olyan régóta keresek.

A te vállad legyen majd támaszom nékem,
amikor úgy érzem, fogytán van erőm,
hisz gyönge vállamat annyi teher sújtja,
s karodba bújva nyerek friss erőt.

Amíg csak élünk, én legyek néked
az esténként rád ülő csöndes nyugalom,
hogy a válladról átvegyem egy részét
súlyos terhednek, melyet hordozol.

Tudod: szeretlek. S te is szeretsz engem.
S szemedben láttam meg azt a ragyogást,
mely felcsillan nekem bármily sötét is van,
s elcsitítja a csöndes zokogást.

Milyen jó lenne együtt bandukolni,
amíg a hajunk hófehérre vált,
s szeretni egymást olyan türelemmel,
hogy elbírjunk viselni százezer csapást.

Együtt ébredni, hogy én lássam először
reggel az arcod első mosolyát,
s úgy szeretni, hogy minden egyes percben
egymásért éljünk, míg időnk lejár.

S ha majd ránk borul a végső éji álom,
amely örökre karjaiba zár,
azt bánjuk csak, mit egymás nélkül éltünk,
hisz csak veled szép ez a rút világ.