(3 soros-zárttükrös)
Van, hogy ülők a tanya melletti padon
Holdnézőben vagyok, vaksötétben, vakon!
Van, hogy ülők a tanya melletti padon
*
(senrjú)
Jaj! Eszelősen
Bámulok a sötétbe.
Ugatással jó?
*
Időmet ezzel töltöm, nyáréji estéken,
Nézem, hogy mit látok a mély-sötét kék égen.
Időmet ezzel töltöm, nyáréji estéken.
*
Ha nincsen másom,
Csak sötétség bámulás?
Csukott szemmel jó?
*
Ott ülve, a sötét csend átölel sőt, körülvesz.
Vetekszik a magányommal, engem bajból elvesz?
Így este, ha ülök, és a Holdat nézem,
Messzi kutyaugatás is szól! Az nékem?
*
Ez álomszerű,
És kitöltetlen magány.
Én… Holdnézőben.
*
Időm, nem is kitöltetlen, minden percében még élek,
Ránézésre kintről úgy tűnik, elfogyástól nem félek.
Időm, nem is kitöltetlen, minden percében még élek,
*
Mi az igazság?
A tötyörgő bambulás?
Tán’ van igazság?
*
Kiabálnék én,
Megvédeném magamat.
Ez, úgysem használ…
*
Csak ülve nézni
A Holdat, felhőben is?
Vékony, vagy vastag?
*
Milyen út az a
Holdnézéske a padról?
Sötétbe, vakon!

Vecsés, 2018. március 17. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.

Megpihennék. Valahol csöndben.
Valami békés félhomályban,
ahol nem bántanak a fények,
s nem zavarnak az álmodásban.

Lehunyt szemekkel látom újra
akár egy régi, édes álmot,
szemeid kéklő tisztaságát,
ahogy rám nézel, s ma is csodálom

az érzést, amelyet irántam érzel,
bár érintésed ma már csak álom,
mégis: lelkemnek börtönében
meglapulsz. S valahol várod

a szót, mit oly nehezen mondok,
s te mégis epedve vágyod,
mint megnyugvásod egy ölelésben,
Míg szeretted karodba zárod.

Megpihennék karodban újra,
de nem vonz már semmilyen álom,
nem csábít már az ölelés sem,
csak karodban nyugodni vágyom.

Van olyan, aki szédült erővel
félretol minden akadályt,
s ha kell, üvöltve, sírva,
de bármilyen próbát kiáll.

Letépi csupasz kezével,
ha kell a csípős csalánt,
meg sem szisszen, és sebzett kezével
keresve utat talál.

Hiába nőtték be sűrű ágak
s borostyán fut fel reá,
félretolja, s az ágak között is
járható ösvényt talál.

Mindig van, aki összeroppan,
akár egy díszes porcelán,
s földre omlik akár egy várrom
ott, a domb túloldalán.

Mindig van, aki lesújtó gőggel
követ hajítva ránk,
félresöpörne puszta kézzel
bárkit, ki útjába áll.

Mindig is volt. S mindig lesz újra
rossz, de tán majd a világ
megtisztul egyszer, s legyőzi végre
a gonoszt, mely útjába áll.

De addig küzdenünk kell még
mindenért. Nap- nap után,
s százszor, ezerszer talpra állni,
ha kell, de győzni muszáj.

Mama segíts! Én úgy szeretnék
rajzolni olyan szépeket,
amilyet te, de nem tudok még.
Mutasd meg nekem, hogy lehet.

Rajzoljunk együtt szép nagy házat,
amelyben elfér sok gyerek,
s terített asztalt sok- sok székkel,
hogy minden odaférjenek.

Rajzoljunk fénylő napsugárt is,
amelytől jobb kedvük lehet,
s égboltot, amely olyan szép kék,
amilyen most az én szemem.

Tudod, mama: ha megtanítasz,
oly szépet rajzolok neked,
hogy majd amikor megcsodálod
könnybe lábad a két szemed.

Belerajzolom csöpp kis szívem,
ami úgy dobog, s úgy szeret!
Hiszen én vagyok minden kincsed
Mama! Én tudom, hogy szeretsz!

Ó kicsim! Nekem te vagy minden
kincsem mióta létezel!
Jól tudod. És ez mindig így lesz,
amíg csak köztetek leszek!

Jó lenne hinni úgy, mint régen,
talán egyszer még jobb lehet,
s az a súly, mely a vállam nyomja,
holnapra könnyebb is lehet.


Hogy az a hang, mit alig hallok,
Holnap majd felcsendül nekem,
s azok, akik most nem ismernek,
nem nyomják rám a bélyeget.


Hiszen a súly, mely földre húz most,
holnapra másé is lehet,
s hogy mily nehéz erősnek lenni,
csak akkor érzed, ha átveszed.


S talán, ha te is összeroppansz
alatta, akkor értheted,
milyen nehéz is jónak lenni
mindig, és mindenekfelett!