Magam ellen harcolok érted,
S hogy miért nem győzök, nem érted.
Miért vagyok gyáva?
Ha lelkem éktelen vadvirága
Testembe visszaszállna.
Elvittelek a titkos kertbe;
Küszködve, hogy tényleg gyer` be
Rettegve, hogy tüskéimtől
Véres sebbel mész el egyből.
Bárcsak levágnád mind e tüskét,
S érinthetném, mi megvéd,
Lelkednek finoman szőtt selymét.
Könnyű rétre bár ne vágynék;
Megöl ott a végtelen játék.
Nem süt a nap sem oly szőkén,
Átkozott fényétől megvakult már elmém.
Könnyeimet elsírtam mind, látod.
Fonnyadva álmodom üresen az álmot.
Ha feladsz engem a harcomban,
Elfogadom: így jól van.
De félek, mert emlékszem még,
Milyen is a nélküled-lét.

- Elhalkult a zene, Halványabb lett a fény. De a virágok neked nyílnak még! -Szemem könnyes, tekintetem a semmibe vész. Emléked itt marad, bár tested elenyész. - Másképpen szól a zene, Más milyen a fény. Lelked mára csillagok közt él. Átölel az angyalok szerető karja. Szívemet a fájdalom marja! - Búcsúzom mert mást nem tehetek! Isten veled, találjon békét a lelked! Fné. Bíró Mária

Tényleg nyolc éve volt már öreg iskolám,
mikor kapudon beléptem először én ?
Majd segítő kezeket nyújtott sok tanár,
hisz ők is itt kezdték még annak idején.

Mennyi szépet tanultam az évek alatt,
s milyen rövid így utólag ez a nyolc év!
Bár elmúlt már, mégis örökre meg marad
felidézem majd a múltra emlékezvén .

Nyolc éve érkeztem remegő kezekkel
és most nyolc év után búcsúzom s elmegyek.
Tanáraimnak mindenért köszönettel
e remegő kézzel visszaintegetek!

Te még nem tudhattad akkor,
De én óvtalak, hogy ne félj.
Fölötted lebegtem titkon.
Szemem csillag volt, testem éj.

Ott ültél lent a fák alatt,
Hulló szirmok záporában,
S leszálltam feléd egy ágra
Az égszínkék tollruhámban.

Reményvesztett szép arcodat
Maró bánat gyűrte csúffá,
De nekem szép voltál, s akkor
Váltál az egyetlen úttá.

Fiatal voltál és árva,
Még csak annyit tudtál, hogy fáj
A lét. Imáid dallamát
Visszhangozta a konok táj.

A csend voltam, és te törtél,
Könyörgőn, ahogy ott sírtál.
Csak abban a percben váltam
Emberré, amikor hívtál.

És én érted jöttem aznap,
Mikor olyan üres voltál,
Hogy elfért benned még egy fél:
Pont amilyet megálmodtál.

Megjöttek az Álomlopók,
Ráültek a nyakamra,
Megráztam magam, de hiába,
Kapaszkodnak a hajamba.

Ásó van az egyiknél,
Gödör kell az álmomhoz,
Szép reményem elveszik:
Álmaimat temetik.

Megnézik az álmom,
Már rajtam röhögnek,
Lerúg az egyik,
Mélyére a gödörnek.

Érzem a hátam:
Csákány hasítja,
Nedves lesz a föld:
A vérem itatja.

- Ostoba vagy ember!
Nem kell neked álom,
Miénk lesz a lelked,
Akármilyen áron!