Hétköznapi pszichológia… lét variációkkal.

Az életszakadékom szélén rostokolok,
Remélem nem szédelgek, csak életre várok…
Az életszakadékom szélén rostokolok,

Jól láttam az aludni menő napot,
Lelkemnek kérek egy kis életsarkot…
Jól láttam az aludni menő napot.

A szakadékból érzem, hogy följött a taktus,
Érzem, hogy olyan az egész, mint a jó pulzus…
A szakadékból érzem, hogy följött a taktus.

Öreg életem, mint látszik, már a szakadék szélén,
Bízok, hogy nem esek le, mert még fájna még a végén…
Öreg életem, mint látszik, már a szakadék szélén.

Boldogságom nem volt, sikerem sem, életem meg ellenem…
Egy védett csak, az őrangyalom! Köszi’ neki, ő volt velem…
Boldogságom nem volt, sikerem sem, életem meg ellenem.

A taktusról mondják, rendbe rakja életet, de ki tud erről eleget?
A taktus a remegő, szédülő lelkemet fegyelmezi, biz’ eleget.
Javasolták, hogy nem éljek bajban, de éljek boldogságos szeretetben.
Igen, ebben nagy igazság is van, de erre az itiner vajon hol van?

Az engemet körülvevő világ, nagyméretű fridzsider,
A sok-sok hideg ömlik rám, jótanács már biz' nem siheder…
Ilyen öregen vajon már mit kezdek bármily' bölcs tanáccsal
Talán még kiélvezem az öregségemet a taktussal…

Pillantás,
Lélek sikítás!
Jó taktus.

Napfény, már
Alvó sorban van…
Jó taktus.

Rám, est dőlt,
Jó tanácsot kösz…
Új taktust?

Vecsés. 2024. november 11. –Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként a létproblémákról.

Milyen gyakran gondoltam: „Elég volt! Nincs több!”
ahogy néztem az élet hullámai törését
határtalan és örök partján, a boldogság csúcsait,
a kétségbeesés völgyeit és a perzselő bánatot
amely folyton azt ismételte: „Nincs holnap”.

Hányszor éreztem a testem terhét, Súlyának észlelését,
az élet burkolat varratainak foszlásait, és a hiábavalóság
és üresség éjszakáit, amelyek csak szabálytalan
és kaotikus álmokat okoztak. Mégis, a sors kereke
könyörtelenül forgolódott szélsőséges adagokban.

De aztán a habozás, a csábítás és a bukás:
-Várjatok! Még nem végeztem. Még éberen élni akarok!
A megváltás pillanatai, mint egy fuvola távoli dallama,
a fiatalságból feltámadt illat, egy érintés, amely elnémít.
Ezek azok a ritka esetek, amikor a csoda belopja magát a lélekbe,

és határozottan kijelenti, hogy nincsen végleges cél.

Kutató-meditáció filozófiai távlatokban…

(10 szavas trió)
Nem várt esemény, csak megjelenik,
Körülmények, a gyors megoldást követelik.

Ha nyomás alá kerültem,
Akkor baj, ha megoldást nem lelem.

Elmém sokszor fényben barangol,
Mire észreveszem, a vaksötétben egyedül csatangol.
*

(HIAQ duó)
A gondolataim
Sokszor kuszák, ez művészet?
Nem, ez pokol-hatás.

Túlvilágon minek
Bármilyen okos gondolat!
Ez, biztos művészet!
*

(bokorrímes)
Engemet a mennyországban nem is tartanak nyilván!
Lent… ilyenekre, rám lent sincs szükség, fölöttébb nyilván...
Énem mondja, ott majd jó lesz, főnökök leszünk
Aztán ha majd éhezünk, csillagnál melegszünk.
*

(HIAQ)
Új amnéziám van.
Mindennap erősíti ént!
Mindennap ad újat…
*

(3 soros-zárttükrös)
Úgy tűnik, hiába, hogy bennem lüktet a vad őserő!
Az énem, bent lakik a lelkemben, nem igen jő elő…
Úgy tűnik, hiába, hogy bennem lüktet a vad őserő!
*

(Kínai: csi-csüe- 7.-7.-7.-7. Rímképlet: aaxa)
Mért oly’ furcsák az álmok?
Ketten, énemmel járok.
Mindenfelé csavargunk…
Énemmel humni vágyok.
*

(bokorrímes)
Magamat keresem, de valószínűleg nem valószínű,
Hogy az én énem nem én vagyok, ő meg bizony nagy kétszínű.
*

(3 soros-zárttükrös)
Az én énem, érzem, hogy a rám terített végtelen,
Lehet, hogy azért dolgozik az örökké küzdelem…
Az én énem, érzem, hogy a rám terített végtelen.

Vecsés, 2015. december 4. - Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írtásként.

Megint nyár van, és virágzik minden,
piros pipacsoktól díszlik a határ,
aranysárgába öltözött minden,
szinte aranylik minden búzaszál.

Olyan szép minden. Foltos felhők úsznak
takarót bontva az ég vásznaján,
rongyos ruhájuk mintha szél cibálná,
olyan tépettek. Mégis oly csodás.

Felhő szemüknek kéklő tisztasága
elbűvöl mindig, és nyugalmat ád,
szinte hallom a sóhajuk a szélben,
mikor szemeikből sűrű könny szitál.

Hajlonganak a büszke búzatáblák,
s felhőkbe bújik most a napsugár,
milyen furcsa! Most mosolyog ő is,
egyszerre esik, s napfényes a táj.

Milyen jó volna nekünk is így élni,
hogy könnyes szemünkben ott a ragyogás,
felszárítva a kiontott könnyet,
mit azokért ontunk, ki nem lehet már


velünk, hisz messze, vitte már a sorsuk,
s szívünkben mégis miattuk van nyár,
s érezni, ahogy mosolyuk szétárad
szívük mélyéből, ha gondolnak reánk.

Jó volna végre úgy ébredni
minden pirkadó hajnalon,
hagy arcodat lássam, amikor ébredsz,
s ujjam hajadba túrhatom.


Érezni minden simításban,
hogy épp olyan fontos vagyok,
mint a szellő, amelyik felfrissít,
míg végigsuhan az arcodon.

Érezni, ahogy hozzám simulva
halkan a nevemet suttogod,
hogy tudhassam, milyen fontos is néked,
amikor átölel két karom.

Hiszen az idő egyre csak múlik
deret szórva a hajamon,
s te messze vagy, annyira messze!
Csak a fényképed láthatom.

Hallom hangod a telefonban,
és tudom, érzem, hogy szeretsz!
De úgy hiányzik az érintésed!
S oly ritkán vagyok most veled.

Néha jó volna felégetni
mindent, ami még visszatart,
hogy veled ébredjek minden reggel,
míg nem köszön ránk az alkonyat.