Igen! Emlékszel rá?
Amikor ebéd előtt
A kocsiban azt kértem
Hogy úgy döntsél
Ne fájjon az Nekem
Kérés volt tisztességes
Szerintem, úgy éreztem
Ismét hittem neked
Miért? az okát tudod

De köszönöm kedvességed
Időpontot kérek tőled
Mikor jövök s megölellek
Nem vagyok egyszerű eset
Tartozom azok közé
Kik kevesek
Csalódtam már sokat
Olyan emberben
Kiben megbíztam teljesen

Nevettem már könnyeken
Könnyeztem nevetésemen
Ütöttek, rúgtak
Én felálltam
Ültem és tovább tűrtem
Egyetlen pofon sem
Ejtett Rajtam sebet
Kitéptem a szívem
És adtam oda Neked
Dobtad porba nem kellett

Megtanultam megbocsájtani
Megbocsájthatatlant elfelejteni
Mit más soha
Képes nem tenne Veled
Tanultam és megbuktam
Felálltam újra
De ismét a földre rogytam

Éltem az életem
Olykor temettem lényem
Még is itt vagyok
Készen arra,hogy megmutassam
Az élet lehet mostoha
Bármilyen kemény
Élni, végigcsinálni érdemes
Újra felállni, van remény!

Mi lesz ha múlnak az évek?
Ha a szerelem nem rám ébred
Elengeded nem fogod a kezem
Szerelemmel és Veled nem élek
Akkor már nem lesz értelem az élet
Ha testem nem kívánja a vágyat
Lejárt az idő,csak nyomnám az ágyat
Nem úgy lesz mint a természet
Pezsegve , dalolva mint a cserkészek
Hol tavasszal újra indul az élet

Megmaradt sok szép emlék
De azon is van már itt-ott
Apró kis lék
Végig gondoltam az életem
Mily szép és jó volt
Mert voltam és is régen
Kis aprólék
Sok szép idő nem múlik el nyomtalan
Nem maradok egyedül
De nem is leszek hontalan

Mindig van és lesz ki szeret
Örömmel fogja meg kezem
Szeretem és jó nekem
Ha mindig van , ki van velem
Mi lesz ha már nem leszek
Ha nem leszel
Értem senki nem tesz
Szép lassan kifakul az emlék
Emlékhez elfogy, valamennyi kellék
Újra kezdeni már nem lesz erőnlét
Elfogy az erő, megszűnik a lét

Miféle út ez a lábam alatt?
Hideg mint Antarktisz jege
Ismeretlen sarkamnak
mint errefelé a szeretet melege.


Száradt fák az út mentén s
szemben jő velem tegnapi magam
Lehajtott fején feketült átok,ami földi
teremtők szeméből a napba sugárzott.


Miféle út ez a lábam alatt?
Száradt fák az út mentén
Idegen szívemnek e táj már
Tündér Ilonám sem lelem én.


Milyen halvány ez a fény?
Itt van az Ősz,halottak évada
Gyűrött száradt koszorúk alatt
A megsemmisült ember maga.


Miféle út ez az én utam?
Pogány tenger hullámai
A hitetlenség szívemhez fért
Hívnám,reszketnék,ha lenne még kiért.

Magam ellen harcolok érted,
S hogy miért nem győzök, nem érted.
Miért vagyok gyáva?
Ha lelkem éktelen vadvirága
Testembe visszaszállna.
Elvittelek a titkos kertbe;
Küszködve, hogy tényleg gyer` be
Rettegve, hogy tüskéimtől
Véres sebbel mész el egyből.
Bárcsak levágnád mind e tüskét,
S érinthetném, mi megvéd,
Lelkednek finoman szőtt selymét.
Könnyű rétre bár ne vágynék;
Megöl ott a végtelen játék.
Nem süt a nap sem oly szőkén,
Átkozott fényétől megvakult már elmém.
Könnyeimet elsírtam mind, látod.
Fonnyadva álmodom üresen az álmot.
Ha feladsz engem a harcomban,
Elfogadom: így jól van.
De félek, mert emlékszem még,
Milyen is a nélküled-lét.

- Elhalkult a zene, Halványabb lett a fény. De a virágok neked nyílnak még! -Szemem könnyes, tekintetem a semmibe vész. Emléked itt marad, bár tested elenyész. - Másképpen szól a zene, Más milyen a fény. Lelked mára csillagok közt él. Átölel az angyalok szerető karja. Szívemet a fájdalom marja! - Búcsúzom mert mást nem tehetek! Isten veled, találjon békét a lelked! Fné. Bíró Mária